2025 májusának közepétől július elejéig tartó, közel két hónapos régészeti kutatás fejeződött be Zalavár-Várszigeten, a Szent István által alapított bencés monostor területén. Az ásatás a HUN-REN BTK / ELTE HTK Régészeti Kutatóintézet és az MNMKK Magyar Nemzeti Múzeum Nemzeti Régészeti Intézet támogatásával folyó Mosaburg/Zalavár projekt keretében valósult meg.
Zalavár-Várszigeten immár háromnegyed évszázada folyik régészeti kutatás. A különös figyelem oka, hogy Kr. u. 840-től itt volt a Karoling Birodalom legkeletibb tartományának igazgatási és egyházi központja Mosaburg néven. Bár a honfoglalás idején időlegesen elveszítette jelentőségét, a korai magyar állam idején ismét fontos központ, megyeszékhely lett. Bencés monostorának templomát 1019-ben szentelték fel. A török időkben a monostor a Dunántúl védelmi vonalának egyik végvára lett, amelyet a török kiűzése után, 1702-ben robbantottak fel.
A kilenc évszázad gazdag hagyatékának újabb részleteit kutattuk 2025-ben a Vársziget déli részén, az előző években sikeresen azonosított 13. századi kolostornégyszögtől keletre fekvő területen (1. kép). Itt húzódott a végvár belső várárkának keleti szakasza, amelynek tavaly megkezdett feltárását folytattuk. A 7–8 méter széles, a mai szintviszonyokhoz képest sekély árok betöltésében gazdag leletanyagot, épen maradt, rozettás és szárnyas griff díszítésű kályhacsempéket (2. kép), csavart nyakú üvegpalackok (3. kép) darabjait, valamint középkori fegyvereket (lándzsát, baltákat, számszeríjhegyeket, muskéta- és puskagolyókat) találtunk.
Jelentős eredmény, hogy sikerült teljesen tisztázni annak a mintegy 22×6 méteres, többhelyiséges, késő középkori épületnek az alaprajzát, amelyet a 13. századi kolostornégyszög keleti fala és a belső várárok nyugati széle között emeltek (4. kép). A szárazon rakott alapozás kövei között tégla csak elvétve fordult elő. Feltehetően ennek az épületnek a falaiból származik az a hasonló összetételű, összefüggő omladék, amelyet a várárok szomszédos szakaszán tártunk fel.
A belső várárok keleti szélénél, mintegy 30 méter hosszan megtaláltuk annak a 11. század végén épült kerítésfalnak az alapárkát (5. kép), amelynek déli és nyugati oldalán emelt szakaszait már korábban feltártuk. Ez az másfél, helyenként két méter széles, cölöpös alapozású fal erődszerűen határolta körül azt a 80×80 méteres, négyzetes alaprajzú területet, amely nemcsak a 11. századi kolostort, hanem a templomot és a körülötte elterülő temető egy részét is magában foglalta.
A templomot és a körülötte fekvő sírok egy részét elpusztító bányagödör délkeleti sarkában kibontottuk az utolsó, részben Árpád-kori, részben Karoling-kori sírokat (6–7. kép). Így befejezettnek mondható az 1950-es évek óta folyamatosan kutatott, több ezer síros temető feltárása.
A középkori építmények között és alatt már a Karoling-kori udvarház különös gondossággal kivitelezett, speciális célú raktáraira bukkantunk. Közös vonásuk, hogy a gödrön belül a tárolót deszkából ácsolták össze úgy, hogy a gödör széle és a deszkabélés közötti részbe tiszta agyagot és/vagy földet döngöltek. Ezt a technikát alkalmazták az alig több mint 1 méter oldalhosszúságú kis tárolónál éppúgy, mint a tavaly feltárt 4,5×3 méteres pincénél, ahol a négyszögletesre bárdolt tölgyfa tartóoszlopok oldalába vájt függőleges horonyba eresztették be a falat alkotó deszkákat.
Idén további változatát találtuk meg a fával bélelt tárolóknak (8–9. kép). A 4×3 méteres, szabályos téglalap alakú gödrön belül, a felszíntől mintegy két méter mélyen két, nagyjából 1 méter oldalhosszúságú tárolót alakítottak ki úgy, hogy a két tároló között mindössze fél méteres közt hagytak. Az egyiknél a deszkákat a négy sarokban levert, négyszögletes karók mögé szorították, a másik esetében pedig a négyszögletesre bárdolt tölgyfaoszlopokat hosszában kettéhasították, végüket kihegyezték, és egymás mellé verték le őket úgy, hogy itt is egy nagyjából 1 méter oldalhosszúságú négyzetes teret határoljanak körbe. A faszerkezetek mögött és felett mintegy 60–80 centiméter magas, kövekből, római téglák és tetőfedőcserepek töredékeiből, agyagba rakott falat emeltek, mögéjük pedig agyagot és földet döngöltek.
A projekt vezetői Szőke Béla Miklós (ELTE HTK Régészeti Kutatóintézet) és Ritoók Ágnes (MNMKK MNM Nemzeti Régészeti Intézet) voltak.
