Hírek

A HUN-REN BTK Filozófiai Intézet honlapjára 2025 májusában Eperjesi Ágnes Möbius című fotogramja került ki borítóképként. A művészt érdekelte, hogyan látják munkáját a filozófus kutatók, az intézet tagjai pedig örömmel bocsátkoztak párbeszédbe az alkotóval. Így született meg annak a beszélgetésnek az ötlete, amelyre 2025. május 22-én került sor.

A párbeszédbe az esztétika és a műkritika szakértőit is bevonták. Az alábbiakban Szabados Bettina, a Filozófiai Intézet tudományos munkatársa részletesen ismerteti a hozzászólásokat, amelyek egyfajta kommentárként szolgálhatnak az alkotáshoz.

A májusi beszélgetést a Filozófiai Intézet igazgatója, Bene László nyitotta meg, és felvezető gondolatai után Hörcher Ferenc, az intézet tudományos tanácsadója és Golden Dániel, az intézet tudományos munkatársa és tudományos titkára tartottak vitaindítót. Előadásaikat követően felszólalt Eperjesi Ágnes képzőművész, Cséka György esztéta, műkritikus, a Közép-Európai Művészettörténeti Kutatóintézet Artpool Művészetkutató Központ osztályvezetője, és Pfisztner Gábor esztéta, műkritikus, a Metropolitan Egyetem oktatója.

Bene László köszöntőjében elmondta, hogy kortárs alkotást választottak a filozófiai kutatás karakterének vizuális érzékeltetésére, mert jelezni akarták, hogy a filozófiai vizsgálódásokat a mából és a mának végezzük, még ha olykor történeti dimenzióval bírnak is. A Möbius című alkotás lehetőséget teremt arra, hogy reflektáljunk a teoretikus megismerés és a művészet közötti párhuzamokra. A filozófiának a kezdetektől fogva alaptémája, hogy miként férünk hozzá a valósághoz: mennyire látjuk annak pusztán sajátos vetületeit, mennyire következtethetünk ezekből további dimenzióira, és miként befolyásolja a valóságról alkotott képünket a megismerés folyamata és maga a megismerő is. Eperjesi Ágnes műve emblematikusan sűríti magába ezeket a kérdéseket.

Hörcher Ferenc Kísérlet és megfigyelés a kortárs művészetben: Goethe, Maurer, Eperjesi című előadásában Eperjesi Ágnes Möbius című alkotásának értelmezését az életmű művészettörténeti genealógiájának rekonstrukciója felől közelítette meg. Az értelmezés módszere egy történeti megismerésmód, amelynek történeti-elméleti háttere a felvilágosodás kontextusa. E megközelítés szerint, a felvilágosodás elméleti kereteit továbbgondolva, a művészetnek kétféle paradigmáját különböztethetjük meg:

1. Az egyik a mesterséges, hagyományos, romantikus paradigma, amely a művészetre alkotói folyamatként tekint, és célja az önkifejezés;
2. A másik a természetes, felfedező, modern paradigma, amely szerint a művészet a természet távolságtartó megismerése, és a művészet a kísérletezés és megfigyelés révén fogja munkára a természetet.

E rekonstrukció továbbá két tudóstípust is megkülönböztet, amely típusokat Newton és Goethe alakja példáz a leghívebben. A két tudóstípus a teoretikus és az alkotó: míg az egyik az elvont, univerzális érvényű elméletek embere, addig a másik inkább felfedező, akár önmagán is kísérletező alkat. Az utóbbi tudóstípust személyesíti meg Goethe, akit színtani kísérletezései annak kimondására vezettek, hogy az empirikus megfigyelések és a hozzájuk kapcsolódó tudományos kategóriák hozzáférhetők az érzéki szemléleten keresztül is. Állítása szerint lehetne egy, közvetlen érzéki szemléleten alapuló megismerésmódra is törekedni, valahol a tudomány és a művészet között félúton. Hörcher Ferenc Goethe kapcsán arra hívta fel a figyelmet, hogy vizsgálódásának már van egy metafizikai tétje is, hiszen a színek a sötétség és a fény között helyezkednek el, és ebben az értelemben adódik a kérdés: a színek elvezetnek azokhoz a kérdésekhez, amelyeket a metafizika hagyományosan a fény és sötétség birodalmához kapcsol.

A Goethe által megtestesített tudóstípus tehát nem csupán szavakkal és fogalmakkal közelít az érzéki objektumhoz, hanem puszta érzéki megismerés útján kísérli meg felfedezni. A művészetről és annak funkciójáról való gondolkodás is sokat tanulhat Goethe eljárásából – emelte ki Hörcher Ferenc, Walter Benjamin Goethe-értelmezésére támaszkodva –: e szerint a művész nem magának teremti meg az ősképeket, hanem a művészeti tevékenység a természetet faggatja, a természethez próbál visszajutni, mert eredendően a természetben találhatók meg művészetének tárgyai, ősképei.

A történeti kontextualizációt követően Hörcher Ferenc a modernista művészeti hagyományra építő Maurer Dóra festő és grafikus munkásságára tért rá, kiemelve, hogy a hatvanas évek második felétől Maurer művészetfelfogásában a megfigyelés különös jelentőségre tesz szert. A kísérletező Goethére építve, Maurer számára már nem az ábrázolás a lényeges, hanem a kísérletezés maga. A fotogrammal való foglalkozása során valóságos tárgyak kerülnek előtérbe művészetében, vagyis a természet (nem művi) tárgyai. Eljárásában a fotogram egy olyan technikai eszköz, amely a legkisebb alkotói jelenlétet és beavatkozást teszi szükségessé: a fotogram a fényképezőgép nélküli rögzítés, amikor pusztán a fény, a fényérzékeny anyagok és a kémiai vegyszerek találkozása segítségével rögzül a tárgyak árnyéka.

Számára a fotogram esetében nem a műtárgy előállítása a cél, hanem a kísérletezés, az az eljárás és folyamat, amelynek során eljutunk a műtárgyig. Maurer Dóra munkássága Eperjesi Ágnes fotogrammal való kísérletezéseinek is fontos kiindulópontja volt. Hörcher Ferenc előadásában kiemelte, hogy Eperjesinél – Maurer tanítványaként – szintén a műalkotás létrejöttének folyamata kerül előtérbe: a műalkotás nem más, mint a természet működésére való rácsodálkozás.

A fotogram a fény és az árnyék határán jelenít meg valamilyen lenyomatot. Az árnyék szerepe tehát felértékelődik, immár nem valaminek a hiányaként jelenik meg, hanem egy fizikailag is megtapasztalható, érzéki lenyomatként. Eperjesi felismerte, hogy a fotogramban az árnyék pozitív konnotációt kap; ezáltal a sötétnek új metafizikai vonatkozása érhető tetten. Erre is példa Eperjesi  Möbius-fotogramja. Hörcher Ferenc szerint a mű annak bizonyítéka – és ez különösen fontos a filozófia felől nézve –, hogy a természet ilyenfajta, kísérletező és érzéki megismerése lehetőséget nyújt korábban nem látott metafizikai minőségek megközelítésére is. Hörcher Ferenc előadása végén Eperjesi Ágnes Pont fordítva című kiállításának összefoglalóját idézte:

A Szín: sosincs vége (2020) című sorozat az ismert, végtelent jelképező Möbius-szalag formát alkalmazza, miközben a csak egyik oldalán fényérzékeny fotópapír a forma belsejében keletkező vetület nyomát rögzíti. A fotópapír csík végtelenített összetekerésével keletkező térbeli szituációt síkba helyezi vissza, amellyel mintha a „végtelen”  belsejét mutatná fel. Az exponálás során végeérhetetlen kergetőzésbe kezdő szín és absztrakció kérdését ugyanakkor ezzel továbbra is nyitva hagyja.

Eperjesi Ágnes: Pont fordítva
URL: https://acbgaleria.hu/exhibitions/pont_forditva_kiallitas
Utolsó letöltés dátuma: 2025.06.13.

Golden Dániel A Möbius-szalag matematikája és metafizikája című előadásában a Möbius-szalag értelmezését bontotta ki részletesebben. Előadását Eperjesi Ágnes 2021-es, a Magyar Műhelyben megjelent interjújának egy részletével nyitotta meg. Eperjesi az interjúban a fotogramról és a Möbius-szalagról a következőt mondja:

[…] [M]ostanában például Möbius-szalagot formáztam fotópapírból, mert a végtelen papírszalagnak mégiscsak fényérzékeny az egyik oldala, és azon az egy oldalon jelenik meg a másik, a nem fényérzékeny oldal is, mert egy kicsit átvilágítódik, hiszen a papír részben átengedi a fényt. Tehát egyszerre ugyanazon a síkon jelenik meg erősen és konkrétan az egyik oldal valósága, és a másik oldalé is, kicsit halványabban és kevésbé kontúrosan, de mindenképpen összekapcsolódik a kettő, és a formák egybefonódásával direkt folytatást adnak egymásnak. Amikor összeérintem a Möbius-szalag két végét, akkor ugyan síkként végtelent kapok, de a térbe került fényérzékenység miatt az előhívott papíron olyasmit fogok látni, amit nem ismertem eddig. A fotópapír ebbéli tulajdonságát használva és a térbeli viszonyokat újra síkba kiterítve a kettő együtt új világot jelenít meg a számomra.

Képeimben nem sérülések, inkább simogatások vannak.
Kulcsár Balázs interjúja Eperjesi Ágnessel
Magyar Műhely, 2021
URL: https://epa.oszk.hu/03700/03748/00036/pdf/EPA03748_magyar_muhely_2021_2_58-63.pdf
Utolsó letöltés dátuma: 2025.06.13.

A Möbius-szalag tulajdonságait tekintve egy térbeli tárgy, azonban a fotogramon való lenyomata alapján már síkbeli formában jelenik meg. De hogyan értelmezzük a Möbius-szalagról készült fotogramot?

Golden Dániel előadása során egy papírszalagon keresztül mutatta be a Möbius-szalag érzékelhető és megfigyelhető tulajdonságait. A Möbius-szalag érdekessége, hogy a papírszalagon végrehajtott csavarás segítségével topológiailag egészen eltérő természetű tárgyhoz juthatunk: az eredeti szalag mindkét oldala bejárhatóvá válik egyetlen pontból.

A Möbius-szalag mint mesterséges konstrukció kizárólag attól a pillanattól létezik, hogy az ember megalkotja. És bár a természetben fellelhető formákkal nem rokonítható, keletkezése pillanatától kezdve már entitásnak tekinthető, hiszen tulajdonságai megismerhetők és leírhatók. Ugyanakkor bármikor szétvágható, megszüntethető – egyedi létezése rendkívüli módon törékeny.

Mi történik akkor, ha a Möbius-szalag egy fotogram? Golden Dániel Eperjesi Ágnes A fotogram mint akart és akaratlan képzet című tanulmánya nyomán Maurer Dóra Fényelvtan könyvére hivatkozott, miszerint

a „fotogram fényképezőgép és negatív közbeiktatása nélkül, pusztán a fény, a fényérzékeny anyagok és a bennük végbemenő változásokat előhívó vegyszerek működésével létrehozott, többnyire tárgyak árnyékát rögzítő kép”. […]

Maurer fotogram-definíciójában tehát árnyéknak tekinti a fényérzékeny felületen megjelenő alakzatokat. Ennek megfelelően a fotogram őseként említi a sziluettet. Maurer szövege analitikus jellegű, távol áll tőle mindenféle érzelmi húrozás, a fogalmak világos rendje jellemzi. Az árnyék értelmezése az egyetlen terület, ahol annyira erős a szimbolikus értelmezés kísértése, hogy az a tiszta gondolat felületén is átsüt: „a lét ellenpontját, a nemlétet elképzelni nem tudjuk – írja –, kifejezését a testhez kötött testetlenség metaforájában, az árnyékban találjuk meg.” Az árnyék jelentései, a különböző kultúrák árnyékszimbolikája Maurer szerint is a fotogram egyik lehetséges megközelítését adja.” […] A metaforikus értelmezéseknek nincs helye az avantgárd és modernista alkotói hagyományban, és a kritikai-elméleti hagyományban sem.

Eperjesi Ágnes: A fotogram mint akart és akaratlan képzet
URL: https://epa.oszk.hu/03400/03480/00005/pdf/EPA03480_jelenkor_2017_05_593-603.pdf
Utolsó letöltés dátuma: 2025.06.13.

A fotogram létrehozásakor tárgyakkal kell kitakarni a papír bizonyos részeit, és a tárgyak árnyéka hozza létre az alkotást. A Möbius-szalag azonban önmagát takarja ki, vagyis az a kép, amit eredményként kapunk, valamilyen értelemben a valóságról való képalkotás kísérletének önreferenciális lenyomata lesz: nem ábrázolás, hanem az ábrázolás, a képalkotás kísérletének dokumentációja. Ebből a szempontból tekintve a Möbius-szalag szimbolikus képviselőjévé válik egy végtelenített episztemológiai és/vagy hermeneutikai körnek.

Felmerül a Möbius-szalag metaforikus értelmezésének egy másik aspektusa is. A papírcsíkból emberi beavatkozás révén létrehozott Möbius-szalag úgy keletkezik, hogy az ismertnek tűnő fizikai világ határait tudatosan átlépve egy új, más minőségű valóságot hozunk létre. Ebben a teremtő aktusban azonosíthatjuk a művészet, a tudomány és a filozófia közös keresztmetszetét: mindhárom tevékenység azokat a gesztusokat keresi a saját eszköztárán belül, amelyekkel új létezők hozhatók létre.

De mi történik akkor, ha megfordítjuk a nézőpontot, és azt tételezzük fel – metaforikusan –, hogy éppen a Möbius-szalag szimbolizálja azt a valóságot, amelyben létezünk, és megismerő emberként ezt a végtelenített síkot járjuk?

Két megoldás mutatkozik számunkra: az egyik, hogy egy radikális gesztussal keresztbe kell vágnunk a szalagot, amely ennek hatására ismét síkká válik – így járt el Eperjesi Ágnes a „Möbius” című fotogram készítésekor. A másik, hogy hosszában hasítjuk fel a Möbius-szalag szerkezetű valóságot, aminek eredményeképpen egy kétszer akkora felületű Möbius-szalagot kapunk – ez történik olyankor, amikor az elméleti reflexió révén kitágítjuk a valóságot.

Ahogyan ez Erdély Miklós 1983-as Idő-mőbiusz című szövegének idevonatkozó tételeiben is megfogalmazódik:

(1) Ami lesz és visszahatni képes, az van.
(12) Kész van, ami készül.
(9) Ha annak tudatában élsz, hogy minden pillanatodhoz vissza (meg)térhetsz, saját megváltásodtól vagy bekerített.

Erdély Miklós: Idő-mőbiusz
URL: https://artpool.hu/Erdely/mobius.html
Utolsó letöltés dátuma: 2025.06.13.

A két előadást Eperjesi Ágnes, Cséka György és Pfisztner Gábor hozzászólásai követték.

Eperjesi Ágnes Hörcher Ferenchez kapcsolódva elmondta, hogy a fotogrammal való kísérletezés során valóban nem az önkifejezés, hanem a megismerés vágya vezeti. Célja nem egy új világ létrehozása – ha ez mégis megtörténik, az a munkafolyamat következménye.

Eperjesi Ágnes hangsúlyozta, hogy számára a fotogram egy olyan médium, amely lehetőséget ad arra, hogy az avantgárd és a neoavantgárd által figyelmen kívül hagyott metaforikus látást a fényérzékeny anyagok mediális értelmezésére használjuk. A fotogram számára nem csupán technikai lehetőség a fotográfián belül, hanem különálló médium, amelynek csak rá jellemző speciális tulajdonságai vannak. Munkája során ezeket igyekszik feltárni és kiaknázni. A fotogramot azért tartja önálló médiumnak, mert szinte minden jellemzője éppen ellenkezőleg működik, mint a direkt képalkotás során. Ezért is alkalmas arra, hogy a kamerával készült képekhez, illetve a fotózáshoz kapcsolt mediális, társadalmi analógiáktól eltérő vagy azokkal élesen szemben álló képzeteknek teremtsen formát.

A művész 2013 óta kísérletezik azzal, hogy a fotogramnál ne tárgyak (árnyékai) kerüljenek a fényérzékeny anyagra, hanem egy radikális redukció folytán a fény legyen a tárgy maga. Korábbi kísérleteiben még csak meghajlította a fotópapírt, ezek a kísérletek vezettek el végül a Möbius-sorozathoz. A Möbius-szalag ismert tulajdonságaihoz a fotópapír rengeteg egyéb különleges részletet hozzáad – emelte ki Eperjesi Ágnes. A fényérzékeny anyag egyszerre rögzít és képezi a rögzítés tárgyát – önmagán hordozva a saját magát ábrázoló képet.

Mivel a fotópapír fényérzékeny és nem fényérzékeny részei kerülnek egymás mellé a hajlítás során, azon a ponton, ahol a fotópapír egymással ellentétes tulajdonságú két vége összeér – ahol megképződik a végtelen –, ott egyúttal két különböző természetű dolog találkozik és simul egymásba. A Möbius-szalag által megképzett fotogram a végtelenről ad pontos, lenyomatszerű képet, amely egyszerre végletesen érzékletes és végletesen absztrakt.

Záró gondolatként kifejtette, hogy a Möbius-szalag sorozat készítésekor a nyersanyag önmagába való visszatérő hajlításai az önreflektív, önmagukra ható folyamatok metaforáját jelenítik meg számára: a belső világhoz való hozzáférés és az azon való alakítás lehetőségét. A végső forma készülés közben, önmagára visszahatva jön létre – utalt vissza Erdély Miklós Idő-mőbiusz című munkájára.

Cséka György hozzászólásában visszautalt Hörcher Ferenc előadásában kifejtett gondolatokra. Hörcher Ferenc a zseni/művész kétféle típusát különböztette meg, azonban Cséka György szerint ez a megkülönböztetés inkább retorikai jellegű, és egyazon alkotó kétféle minőségére utal. Az előadó kiemelte, hogy az alkotó mindkét esetben teremtő aktust hajt végre, még akkor is, ha más az anyag, amellyel dolgozik. Értelmezése szerint tehát a fotogrammal kísérletező művész és a festményt létrehozó művész ugyanabba a típusba tartozik, csak más megközelítésben. A tárgyakkal való munka ugyanúgy (ön)kifejezés, csak nem az alkotó szubjektív érzéseinek megjelenítésére irányul, hanem tudatának működésére, kísérletező kedvére és konceptuális elképzeléseire.

Cséka György ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a művész és a tudós megítélése korszak- és kultúrafüggő. Noha a romantika zseni-kultusza ma már nem érvényes a művészi alkotótevékenységre, mégis a tárgyaknak egyfajta helyzetbe hozása ugyanúgy konstrukciónak számít, mint egy vers megírása vagy egy festmény megfestése.

Az objektív művész típusa a 20. században jelent meg: lényegét tekintve minél kisebb uralommal kíván dolgozni, az anyagokat csupán bizonyos helyzetbe hozza, és saját maga mint alkotó igyekszik kivonulni a folyamatból. Cséka György azonban felhívta a figyelmet arra, hogy az alkotó sosem tűnik el teljesen – keretként továbbra is jelen van.

A Möbius-szalag kapcsán felmerült gondolatok kiegészítéseként Cséka György még hozzáfűzte, hogy a Möbius-szalag egy bizonyos kontextusban a hierarchiák lebontását valósítja meg. A Möbius megszünteti a „kinn” és „benn” kétosztatúságát, és egyetlen felületté redukálja azt, egy olyan önmagára visszahajló redőt hoz létre, amely gazdagon beszél arról, mit jelent az önreferencia. Cséka meglátása szerint ezért nem létezik és nem is létezhet a természetben ilyen tárgy, mert az önreferencialitás idegen a természet működésétől.

Záró gondolatként az előadó még reflektált a metaforikus beszédmódra. Álláspontja szerint nem tudunk metaforák nélkül, csupán objektíven beszélni, hiszen metaforák nélkül csak nagyon elemi tényközlésekre tudnánk szorítkozni. Noha időlegesen felfüggeszthetjük, vagy reflektálhatunk a metaforahasználatra, de véglegesen nem tudjuk kiiktatni – és nem tudunk másképp látni.

Pfisztner Gábor hozzászólásában a Möbius című mű technikai, művészettörténeti és művészetkritikai aspektusaira hívta fel a figyelmet. Noha a cím a formára utal, amely kétdimenziós, mégis térbeli abban az értelemben, hogy egy önmagára záruló sík. A Möbius esetében azonban a lényeg nem is annyira a formában rejlik, mint inkább a színben és az eljárásmódban, amely elválaszthatatlan a fénytől.

A Möbius keletkezésekor a fény valamilyen nyomot hagyott a fényérzékeny emulzióban, de ez a nyom csak köznapi értelemben fogadható el, mivel – miként Pfisztner Gábor erre felhívta a figyelmet – a fény valójában nem nyomot hagy, hanem egy bomlási folyamatot indít el, amely visszautal a fényre mint ágensre. A Möbius-szalag esetében azonban a fotópapírcsík volt meghajlítva és átvilágítva, így kérdés, hogy valóban a fény lenne-e az, ami nyomot hagyott? Vagy – másképp megfogalmazva a problémát – vajon a visszaverődő fény által hagyott nyomok jelentek meg a fotópapíron, vagy pedig a fény nem nyomot hagy, hanem sokkal inkább előidézi a papíron a fényérzékeny emulzióban lévő potenciált, amely aztán valóssággá válik?

Pfisztner Gábor Heidegger A műalkotás eredete című írására utalva úgy fogalmazott, hogy a folyamat során valami előjön, felfedi magát – igaz, nem magától. Ami benne rejlik az anyagban, az a kémia tudományának és a mérnöki munkának köszönhetően kibomlik, megmutatkozik egy sajátos módon – egy olyan módon, amely ugyan befolyásolható, de nem megváltoztatható. Pfisztner Gábor meglátása szerint ez a poétikus mozzanat Eperjesi Ágnes művében.

Ebben a folyamatban azonban hol érhető tetten a művész szerepe? A művész az, aki celebrálja a folyamatot egyfajta performatív aktus keretében, és lehetővé teszi, hogy az anyagban lévő potenciál realizálódjon. És mivel egy technikai médiumról van szó, a művész reflektivitása és a használt médiummal szemben elfoglalt kritikai pozíciója rendkívül fontos. De miért lényeges ez a kritikai pozíció?

Pfisztner Gábor ismét Heideggerre utalva kiemelte, hogy az újkori technika mindent – így az embert is – rendelkezésre állásra kényszerít, egyetlen funkcióra redukál. Így az ember szükségszerűen és kényszerűen az apparátus technikai funkciójában működik. Vilém Flusser szerint a tét az, hogy megtaláljuk ebben az apparátusok által uralt világban a szabadság lehetőségét – egy olyan lehetőséget, amely mindig csak az adott pillanatban áll fenn, majd szertefoszlik. Mit jelent kijátszani az apparátus programját? Azt a törekvést, amely során azon igyekszünk, hogy ne azt tegyük, ami az apparátus programjából szükségszerűen következik, ami benne eleve kódolva van.

Pfisztner Gábor meglátása szerint Eperjesi Ágnes alkotói munkája felfogható úgy is, mint amiben mindig ott rejlik a kérdezés igénye: a szabadság ilyen sajátos formája, amely faggatózás arra irányul, hogy felfedje a program elemeit, láthatóvá tegye azokat – vagy legalábbis utaljon szükségszerű meglétükre és szerepükre. A Möbius pedig értelmezhető úgy is, mint ami épp arra mutat rá, ami programként kódolva van belé – azaz a színek létlehetőségének összességére.

Szabados Bettina