Az ELTE HTK Néprajztudományi Kutatóintézete a magyar folklorisztika 19. századi történetéről szóló konferenciát rendezett 2025. október 2-án és 3-án az MTA Humán Tudományok Kutatóházában.
A tanácskozás a folklorisztika 19. századi tudománytörténetének folyamataira, kevésbé hivatkozott személyeire, illetve életművük eddig ismeretlen részleteire, továbbá a kanonizáció kérdéseire és a kutatásba bevonható forrásokra kívánt rákérdezni. A konferencián összesen 18 kutató 17 előadása hangzott el. Intézetünk munkatársai közül Gulyás Judit, Iancu Laura, Landgraf Ildikó, Mikos Éva, Muntagné Tabajdi Zsuzsanna, Pócs Éva, Szakál Anna és Vargha Katalin tartottak előadást.
Gulyás Judit Pulszky Ferenc, „a régiségek felmaradott emlékei” és a nép költészete című előadásában Pulszky szerteágazó – a művészettörténet, az irodalomkritika és a régészet terén egyaránt jelentős – életművének folklorisztikai és néprajzi relevanciáját mutatta be az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában őrzött feljegyzései, reformkori publikációi és száműzetése idején megjelent művei alapján, különös tekintettel mitológiatörténeti felfogására.
Iancu Laura A moldvai magyarok felfedezése című előadásában a 19. század közepét megelőző, a Románia keleti megyéiben élő magyar közösségekre vonatkozó egyházi és történeti forrásokat vizsgálta. Mivel e forrásokban előforduló adatokat korabeli kontrollforrásokkal nem lehet megerősíteni vagy kiegészíteni, egyes kérdések tudományos, kellő alaposságú vizsgálata rendkívül nehéz. A 19. század eleji, „terepmunkán” alapuló beszámolókban már néprajzi leírások is találhatók, és ettől fogva a megismerésre irányuló figyelem a tudományos kutatás felé fordult. A népköltési gyűjtések (1838–1840 körül) és a tudományos kutatások kibontakozása egyidejűleg kezdődött meg, s e folyamatok mentén bontakozott ki – harmadik médiumként – az etnikai kríziseket tárgyaló és a magyar nemzet felelősségét taglaló publicisztikai irodalom is. Ennek következményeként a moldvai magyarok iránti érdeklődés a kezdetektől fogva kettős indíttatású, tudományos és társadalmi jellegű volt.
Landgraf Ildikó A népköltési gyűjtés ügye a korai magyar turistamozgalomban című előadásában azt vizsgálta, hogy a korai magyar turistamozgalom milyen eszközökkel, szemlélettel és célkitűzéssel karolta fel a népköltési gyűjtés ügyét. Az 1870-es évektől intézményesülő turistamozgalom sajtója – ez a néprajzi kutatás által eddig kevéssé feldolgozott forráscsoport – lényeges adatokkal szolgál a monda felfedezésének, valamint a néprajzi és népköltési gyűjtés 19. század végi értelmezésének történetéhez. A Turisták Lapja 1889 és 1920 közötti évfolyamaiban rendszeresen helyet kaptak különböző tájak és települések szóbeli hagyományai; a lap közölte a nevezetes kirándulóhelyek mondakincsét, és rendszeresen biztatta olvasóit a helyi mondák, hiedelmek gyűjtésére és közlésére. A turisztikai folyóiratok jól mutatják, hogy a turizmusnak kezdettől fogva fontos szerepe volt a lokális hagyományok fenntartásában és újraélesztésében. Az útikalauzok is előszeretettel közöltek helyi mondákat; a látogatók érdeklődése a helynévmagyarázó és alapítási mondák iránt nem hagyta eltűnni ezeket a történeteket, sőt felértékelte azokat, hozzájárulva a lokális identitástudat megerősítéséhez.
Mikos Éva Sebestyén Gyula, a romantikus pozitivista című előadásában a 19–20. század fordulójának egyik központi folkloristáját, Sebestyén Gyulát mutatta be új megközelítésben. Ahogyan a tudománytörténeti összefoglalások is kiemelik, Sebestyén megteremtette a magyar folklorisztika több alappillérét, és kezdeményezéseivel számos továbbihoz járult hozzá. Részt vett több tudományos vitában – például a hun–avar–magyar folytonosság kérdésében –, valamint sajátos álláspontot képviselt az énekes rendek, a középkori énekmondók csoportja kapcsán is, amiről zenetudósokkal folytatott vitát. Bár elképzelései nem mindig állták ki az idő próbáját, azok elemzése betekintést enged egy korszak ellentmondásaiba és szellemi folyamataiba.
Muntagné Tabajdi Zsuzsanna Chikány Judittal közösen tartott előadásában (Két gyűjtő és barát: Ipolyi Arnold és Révész Imre levelezése 1854–1865 között) az eltérő felekezetű lelkipásztorok kapcsolatát vizsgálta. Ipolyi Arnold és a református lelkészként működő Révész Imre levelezésének 1854–1875 közötti szakasza több közgyűjteményben szétszórva maradt fenn. A levelek alapján az előadás három fő témát emelt ki: a gyűjtőhálózatok szintjeit, a tudásáramlás útjait – különösen a könyv- és jegyzetküldést –, valamint a gyűjtés módszertanára vonatkozó utalásokat. Az elemzés új kérdésfeltevések megfogalmazását tette lehetővé a két lelkipásztor szerepéről a korabeli tudományosságban, a néprajzi érdeklődés alakulásában és a gyűjtés szervezésében.
Pócs Éva Kálmány Lajos, a kétarcú folklórkutató című előadásában amellett érvelt, hogy a gyűjtő és gyűjtéseit szöveghűen publikáló Kálmány Lajos esetében – hibái ellenére is – fontos volna a tudománytörténeti szerep pontosabb elismerése. Kálmány Lajos a 18–19. század magyar ősvallásával kapcsolatos eszmeáramlatok egyik utolsó képviselője, ugyanakkor az első olyan kutatók közé tartozott, akik saját, több helyszínen végzett terepmunkán alapuló gyűjtésüket szöveghűen közölték. Az előadás e kettősséget elemezte, és felhívta a figyelmet arra a paradoxonra, hogy miközben Kálmány szövegközlési elvei ma is példaértékűek, hibás mitológiai elképzelései tovább élnek a magyar kutatásban.
Szakál Anna Új források, perspektívák az erdélyi népköltészeti gyűjtés 1850 előtti történetében című előadásában arra mutatott rá, hogy a ritkábban használt forrástípusok bevonása miként tágíthatja ismereteinket a népköltészeti gyűjtésekről és gyűjtőhálózatokról. A református és unitárius gyűjtők példáján keresztül bemutatta, hogy az egodokumentumok, egyház- és iskolatörténeti források, hírlapok, útleírások és könyvjegyzékek együttes elemzése segíthet a szakirodalmi tévedések korrigálásában, valamint a gyűjtéstörténet társadalomtörténeti kontextusba helyezésében.
Vargha Katalin A népköltési gyűjtés kontextusai Fábián István életművében című előadásában Fábián István népköltészet iránti érdeklődését és gyűjtői tevékenységét életművének egészébe ágyazva mutatta be. Forrásként az egyházi iratok mellett egodokumentumokat – elsősorban Hunfalvy Pálhoz írott leveleit – használt, amelyekből kirajzolódott, miként formálódott a vidéki plébános népköltési érdeklődése az 1850-es években, milyen hatással volt rá a Kalevala és a finn gyűjtemények megismerése, és hogyan alakította a gyűjtés célját és módszerét.
A hallgatóságot elsősorban a magyar néprajztudomány intézményeinek – tanszékek és kutatóintézetek – munkatársai, valamint a bölcsészettudomány társterületeinek – irodalomtudomány, zenetudomány, történettudomány – képviselői alkották. A konferencián a szokásosnál hosszabb vitaidő állt rendelkezésre, ami termékeny szakmai diskurzust eredményezett.
A konferencia programja ide, absztraktjai pedig ide kattintva érhetők el.
A konferencia az NKA Hagyomány- és Ismeretátadási Kollégiuma támogatásával valósult meg.
