Mérföldkőnek tekinthető tanulmány jelent meg 2025. október 16-án a rangos Cell folyóiratban, amely itt olvasható. Az ELTE HTK Archeogenomikai Kutatóintézet (ELTE HTK AGI) nemzetközi együttműködés keretében 120 ősi genomot (teljes emberi örökítőanyagot) elemzett Nyugat-Szibéria és a Volga folyó között elterülő térségből.
A vizsgált terület genetikai tekintetben eddig még ismeretlen volt, ugyanakkor történeti, nyelvészeti és régészeti szempontból rendkívül fontos a korai magyarok eredetének és történetének kutatásában. Fókuszban a Dél-Urál hegységben és környezetében élő közösségek genetikai kapcsolatrendszere állt. A tanulmány úttörő jelentőségű késő vaskori és kora középkori (Kr. u. 300–1000) genetikai eredményeivel: egyes uráli népek folytonossága mellett, a honfoglaló magyarok eredetének egyik legfontosabb forrását sikerült azonosítani.
A kutatás kérdései
Az archeogenomikai kutatás kiindulópontját több fontos kérdésfelvetés adta: elsősorban azt igyekezett feltárni, hogy milyen kapcsolatban álltak a Volga és az Urál közötti területen élt emberek a Kárpát-medence 10. századi népességével, továbbá, hogy miképpen modellezhető a Kárpát-medencei népességgel szoros kapcsolatban álló ottani csoportok mélyebb genetikai története. A vizsgálat tárgyát képezte az is, hogy milyen mértékű genetikai folytonosság figyelhető meg a vaskor és a középkor között az Urál tágabb régiójában, illetve, hogy maradtak-e leszármazottai a 10. századi magyarokhoz köthető népességeknek a Volga és a Káma térségében.
Helyszíni antropológiai vizsgálat és genetikai mintavétel (Mende Balázs G., Tyumenyi Állami Egyetem (Ru). Szöllősi Mátyás felvétele
Uráli egység
A kutatócsoport genetikai folytonosságot talált az Urál nyugati és keleti előterében élt vaskori csoportok és a kora középkori karajakupovói régészeti jelenség egyénei között. Ez utóbbi az az Urál körüli 8–10. századi régészeti egység, amely a legtöbb kulturális kapcsolattal bír a Kárpát-medencében megtelepült honfoglaló magyarokkal. A mostani tanulmány a karajakupovói csoportok legmarkánsabb genetikai forrásaként a késő vagy poszt-szargatka kultúra középső Irtis és a Tobol folyók menti csoportjait azonosította Nyugat-Szibériában (Kr. u. 3–5. század). Az ő genetikai örökségük meghatározó volt a karajakupovói népesség, valamint több Kárpát-medencei honfoglaló egyén genetikai állományában is. A vizsgálatokkal így sikerült Nyugat-Szibériába visszavezetni a honfoglaló magyarság egy részének genetikai történetét, egészen a Krisztus utáni első évszázadokra. A kutatók szerint az Urál keleti oldalán az ettől az időszaktól kimutatható karajakupovói típusú génállomány később az Urál nyugati felére is elterjedt, ahol Kr. u. 550 után már bizonyított a jelenléte. A genetika egy egységes, a hegység két oldalán is egymással kapcsolatban álló populációt jelez, így feltételezhető, hogy a 6. század végére a korai magyarsághoz köthető népesség egy része megtelepült az Urál mindkét oldalán.
Távoli kapcsolatok hálózata
A kutatás egy olyan új módszert is alkalmazott, amellyel kapcsolati hálózatok építhetők az emberek (genomjaik) között az egyező kromoszóma szegmensek alapján. Ezek a hálózatok jól leképezik az egyes vizsgált korszakok és régiók populációs szerkezetét, így alkalmasak egymással szoros biológiai kapcsolatban álló embercsoportok és leszármazási közösségek azonosítására is. A több mint ezer ősi minta hálózatelemzése alapján a Volga-Urál régióból és a Kárpát-medencéből származó 116 kora középkori egyén egy közös csoportot alkotott, amely egy nagy méretű, távoli rokoni szálakkal összekapcsolódó populációra utal. Kiemelendő, hogy a kutatók jelentős számú és hosszúságú kromoszóma szakaszok egyezését azonosították a Kárpát-medencei honfoglalók és a karajakupovói népesség között, annak ellenére, hogy a minták egymástól akár 2700–3000 km távolságban feltárt sírokból származtak. A Kárpát-medencei temetők közül a nyugat-magyarországi Szakony-Kavicsbánya lelőhely mutatta a legerősebb uráli kapcsolatokat. A kapcsolat a szakonyi honfoglalók és az uráli karajakupovói horizont egyénei között több más típusú elemzés során is igazolódott.
Grafikus összefoglaló, amely bemutatja a Gyuris & Vyazov és mtsai. kutatás főbb eredményeit a régészeti és történeti adatok összefüggésében
Eltérő, keletre mutató genetikai komponensek
A több százezer genomi pozíció vizsgálatával a kutatók nyolc lehetséges ősi genetikai forrással modellezték a vizsgált genomokat. Ezek közül az egyik lehetséges eredetkomponens a mai Jakutia területén az őskorban élt népességhez vezethető vissza, amely elem főként az erdős-sztyeppi népek genetikai állományában fordul elő, és az uráli nyelveket beszélő népek jellegzetes genetikai jegyének tekinthető (Zeng et al. 2025). Egy másik komponens pedig a Bajkál-tó környékén élt őskori népekre vezethető vissza, ahonnan kiindulva széles körben elterjedt Északkelet-Eurázsiában.
Az eredmények egy kettősségre világítottak rá: az uráliakkal egységet képező Kárpát-medencei honfoglaló hálózaton belül elkülöníthetőek voltak a bajkáli és a jakutiai eredetű genetikai szálak. Azok az egyének, akik a legerősebb távoli rokoni kapcsolatokat mutatták a dél-uráli régióval, nagyrészt a jakutiai komponens hordozói voltak. Hozzájuk pedig kapcsolódtak (házasság, utódnemzés révén) más keleti területekről származó csoportok is.
Keleten maradtak
A Julianus barát által megtalált magyarok hagyatékát az orosz régészeti kutatás szerint az Uráltól nyugatra eső csijaleki típusú temetőkben (10–15. század) kell keresni. A mostani kutatás alapján biológiai folytonosság mutatható ki a kora középkori karajakupovói csoportok és a Káma folyó alsó szakaszán élt késő középkori csijaleki kultúra népessége között. A csijaleki és a karajakupovói népesség 10. századi magyar genetikai kapcsolatai azt jelzik, hogy az előbbiek a keleten maradt magyarok leszármazottainak tekinthetők. A tanulmányhoz kapcsolódó szénizotópos (radiokarbon) keltezések alátámasztják, hogy az utódok a tatárjárást túlélve, még a 14. században is jelen voltak a térségben. A keleten maradt magyarok leszármazottai a 15–16. században asszimilálódhattak végleg a többnyelvű, új kulturális környezetbe.
A vándorlás
Összességében megállapítható, hogy a karajakupovói kultúra népessége a honfoglaló magyarság egyik fontos forrása volt. Egy korábbi tanulmánnyal (Maróti és mtsai. 2022) szemben kijelenthető, hogy az Urál térségében a 4–5. században nem történt keveredés az ázsiai vagy európai hunokkal, mivel ebben a régióban a karajakupovói horizontban a helyi folytonosság volt a meghatározó. A Volga-Urál területekről a Kárpát-medencébe irányuló migráció gyorsaságát egyaránt jelzik az erős genetikai kapcsolatok és a honfoglalók között megtalálható, tisztán uráli genetikai típusok. Egyéb közép- vagy kelet-ázsiai genetikai komponensek nagy valószínűséggel az észak-pontuszi térségben (Etelközben) történt rövid tartózkodás során jelenhettek meg a törzsszövetségben. Ez a köztes állomás, az Etelköz, a más törzsekkel való integráció és szövetségkötés helyszíne lehetett.
A karajakupovói régészeti kultúrához tartozó bekesevói I. kurgán lelőhely anyagából származó női viselet rekonstrukciója (Nyijaz A. Mazsitov 1973-as ásatása,
Türk Attila felvétele a Régészeti és Néprajzi Múzeum, Ufa (Ru) kiállításán
Genetika és a nyelvek
Az genetikai kapcsolatok hálózata egyes esetekben nyelvi közösségekre is utalhat. A vegyes eredetű honfoglaló népességből éppen azok lehettek a magyar nyelv hordozói, akik az uráli genetikai jegyekkel bíró, újonnan azonosított hálózatba tartoztak. Bár a genetika önmagában nem bizonyít nyelvhasználatot, a jelen eredmények alapján ez a legvalószínűbb hipotézis. Az eddigi adatok alapján az uráli genetikai komponens a 9. század második felében jelent meg először a Kárpát-medencében, és az ekkor érkező honfoglalók a keleti avarokkal csak minimális genetikai kapcsolatot mutattak. A folytonosság hiánya és az uráli komponens késői megjelenése újabb érv a magyarok „kettős honfoglalása” ellen.
A 10. századi Kárpát-medence népessége
A Kárpát-medencében a régészeti alapon honfoglalókként azonosítható új csoportok genetikailag nem voltak egységesek. Egy részük egyértelmű uráli párhuzamokat mutatott, például a Szakony-Kavicsbánya lelőhely egyénei, azonban az uráli komponensen kívül más sztyeppi és kelet-európai elemek is megjelentek. Ez arra utal, hogy a vándorlás során több, eltérő eredetű csoport csatlakozott hozzájuk. Fontos kiemelni, hogy a honfoglalók nem lakatlan vidékre, hanem egy gazdag történeti múlttal rendelkező területre érkeztek. A 10. század elején a Kárpát-medence népessége sem volt egységes, döntő többségük azonban európai genetikai jegyeket hordozott. Az avarok révén korábban behozott kelet-eurázsiai komponens ekkorra már csak nyomokban volt kimutatható. A honfoglaló magyarok így új genetikai színeket hoztak a térségbe, majd rövid időn belül elkezdtek keveredni a helyi népességgel.
Az együttműködés keretei
A mintasor többsége a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Régészettudományi Intézete (PPKE RI) és az ELTE HTK Magyar Őstörténeti Kutatócsoport (MÖK) oroszországi expedíciói és szakmai együttműködései révén állt össze. A vizsgált 40 Volga- és Urál-vidéki temető egyes használati időszakai a késő bronzkor (~ Kr. e. 1900–1300) és a késő középkor (~ Kr. u. 1400) közé tehetők. Ezek mellett a kutatók tizenegy új, 10. századi Kárpát-medencei DNS mintát is bevontak a kutatásba, több mint száz korábban publikált honfoglaláskori genommal együtt elemezve. A laboratóriumi munka Budapesten, Bécsben, Ostravában és Bostonban zajlott. Az elemzéseket Budapesten Gyuris Balázs (ELTE HTK AGI) vezette, az oroszországi régészeti anyagot Leonyid Vjazov (Ostravai Egyetem) és Türk Attila (PPKE RI, ELTE HTK MÖK) régészek értékelték. A kutatást magyar részről Szécsényi-Nagy Anna (ELTE HTK AGI), amerikai oldalról pedig David Reich (Harvard Medical School) felügyelte.
Régészeti ásatás Délnyugat-Szibériában a Tyumenyi Állami Egyetem és a PPKE+MŐK közös régészeti expedíciójának keretében. Szöllősi Mátyás felvétele
Jövőbeli kutatási irányok
A kutatócsoport további tervei között szerepel a honfoglalás kori népesség társadalmi szerveződésének genetikai eszközökkel való vizsgálata. Az NKFIH Starting program keretében Csáky Veronika vezetésével teljes temetők elemzését és rokonsági viszonyok feltárását végzi. A keleti eredet vizsgálata folytatódik a Tobol és az Irtis vidékek Kr. u. 3–10. századi népeinek kutatásával és a vándorlási útvonal etelközi állomásának genetikai jellemzésével. Kiemelt feladat a sztyeppi, eddig feltérképezetlen genetikai komponensek eredetének mélyrehatóbb vizsgálata is, amelyek feltehetően az Etelközben csatlakozott csoportokkal, például a kabarokkal lehetnek összefüggésben.
📩 További információ:
- Gyuris Balázs gyuris.balazs(at)htk.elte.hu
- Szécsényi-Nagy Anna szecsenyi-nagy.anna(at)htk.elte.hu
- Türk Attila turk.attila(at)htk.elte.hu
Az angol nyelvű tanulmány teljes szövege itt elérhető: cell.com
Korábbi kapcsolódó tanulmány: science.org
Magyar nyelvű összefoglaló: agi.abtk.hu
