Az akadémiai Népzenekutató Csoport 1950–60-as évekbeli népzenegyűjtéseinek eddig feltáratlan forráscsoportja került elő 2023-ban. Az 1739 kiküldetési jelentés személyes hangú terepleírásai a háború utáni magyar vidék életét és átalakuló hagyományát rajzolják ki – e dokumentumok bemutatására vállalkozik Riskó Kata, az ELTE HTK Zenetudományi Intézet tudományos főmunkatársa.
Az MTA Népzenekutató Csoportjának 1953. augusztusi megalakulása a Magyar Tudományos Akadémián 1934-ben Bartók Béla vezetésével meginduló, majd a második világháború után – ekkor már Kodály Zoltán irányításával – fokozatosan újjászerveződő munkacsoport helyzetét rendezte. Az addig elsősorban A Magyar Népzene Tára című tudományos népzenei kiadványsorozat szerkesztőségeként számon tartott műhely stabil intézményi kereteket és finanszírozást nyert, feladatköre pedig többek között a népzene gyűjtésével, a gyűjtések központi szervezésével és archiválásával, valamint a tudományos kutatással bővült.[1]
Az intenzív és jól szervezett népzenei gyűjtőmunka értékes dokumentumait azonosították 2023-ban Olsvai Imre népzenekutatónak a Zenetudományi Intézetben lévő hagyatékában. Három papírdoboz összesen 1739 kiküldetési jelentést, azaz a belső és külső munkatársak utazással járó munkájáról – túlnyomórészt népzenegyűjtéséről – írt beszámolót rejtett az akadémiai Népzenekutató Csoport hivatalos alapításától 1968 decemberéig tartó időszakból.** A géppel vagy kézzel írt, a néhány sorostól a több oldalig terjedő hosszúságú jelentések az egyes gyűjtők tapasztalatai és egyénisége szerint hol részletezőbb, hol tömörebb, élményszerűbb vagy egzaktabb szövegek, amelyek számos új információval szolgálnak a terepmunkákról és a gyűjtött anyagról, emellett érzékletes képet nyújtanak a második világháború után újra feltérképezett magyar vidékről, a még sok helyen élő néphagyományról, valamint a gyűjtések mindennapi valóságáról.
Válogatás a kiküldetési jelentésekből
A terepmunkák túlnyomórészt Magyarország határain belül folyhattak. A közlekedés a vasútvonalakon kívül igen nehézkes volt, a hiányzó vagy ritka és kiszámíthatatlan buszközlekedést szekérfuvarral, munkásautóbusszal, vagy gyakran csak gyalog lehetett pótolni. Nagyobb kiterjedésű falvak, tanyabokrok bejárása önmagában is rengeteg gyaloglást igényelt, különösen a felderítő gyűjtések során. A már előkészített anyag magnetofonfelvételéhez – kezdetben a magnetofon mérete miatt is – az akadémia autójával, később bérautóval utaztak a helyszínre.
A helybeli tanítók, iskolaigazgatók, tanulmányi felügyelők, különböző felekezetek papjai, lelkészei, kántorai, a tanácselnökök, a tanácsok végrehajtó bizottságának titkárai számtalanszor segítettek a jó dalosok, esetleg bizonyos szokások, dallamok felkutatásában, a bizalmatlanság oldásában, vagy azzal, hogy a felvételek készítéséhez rendelkezésükre bocsátották az iskola egy termét vagy akár saját lakásukat. A fiatal Katanics Mária például nehezen férkőzött a nemestördemiciek bizalmába.
„A délutáni litánia után azonban a kedves, lelkes káplán a templom előtt marasztotta az asszonyokat, s néhány perc múlva 8-an, 10-en álldogáltak körülöttem. [...] A tisztelendő végül beinvitált magához. A ’pikáns’ szövegeket halkan, röstelkedve dudorászták a fülembe eme szent lakban, a nótákat 3–4-en is fújták egyszerre.”[2]
Hasonlóan írt Kammerer László a kótaji tanácselnökről, aki „nagy lelkesedéssel volt segítségünkre, a tanácsházán szobát adott [a felvételezéshez], és személyesen kereste fel az énekeseket, akik sokat és szívesen énekeltek. Éjfélig folytak a felvételek.”[3]
Gyűjtés közben
A gyűjtés egyik legfőbb akadálya az adatközlők elfoglaltsága volt. A gyűjtők feltétlenül kihasználták a legjobb gyűjtőnapnak számító vasárnapot, de ha sürgős volt, az emberek vasárnap is a földeken dolgoztak. Ha kellett, a gyűjtők a falusiak után mentek, és a szőlőkben, gyümölcsösben vagy szántóföldön jegyeztek le dallamokat.
Kőszárhegyen „az 56 éves B. Tóth János éppen a határba ment dolgozni. Felültem szekerére. A földet hengerelte. Minden forduló után énekelt egy dalt.”[4]
– írta az ifjú zenetanár, Schnöller Mária. A gyűjtők is részt vettek a kenderfeldolgozásban, szüretelésben, máskor vizet hordtak, répát szedtek, az éppen kapott szenet lapátolták, vagy diót vásároltak a háziaktól, hogy megszerezzék az énekesek bizalmát, illetve időt nyerjenek nekik.
A gyűjtőkkel szembeni bizalmatlanságról színes leírásokat köszönhetünk Schnöller Máriának. Kisszékelyen jó dalos kovácsot talált, annak felesége azonban így ripakodott rá:
„De nagyon ráér! Nem szégyelli magát!? Más dolgozik, maga meg nótákat hallgat! Mit akar egy 63 éves embertől?! Bolondot csinál belőle?! Menjen a kocsmába, ott majd dalolnak magának!”[5]
Mivel a hagyományos értékrend szerint idősebb asszonyoknak nem illik a dalolás, Tiszasas legidősebb, valamikor jó dalos asszonya Schnöller szerint nagyon méltatlankodott, mikor megtudta, miért keresi.
„Tud ő minden nótát, jobban, mint bárki, csakhogy nem mondja el – jelentette ki. Kérdezzek tőle inkább éneket [azaz egyházi éneket], vagy imádságot. Minden rábeszélésem hiábavaló volt.”[6]
Természetesen a politikai viszonyok is a gyanakvást erősítették. Budaörsön egy asszony, mikor hallotta, hogy búcsúban szokásos énekeket gyűjtenek, megtiltotta anyjának, hogy eljöjjön.
„Arra hivatkozott, hogy az ő anyja párttag, és az ilyen szentes dalokat nem énekelhet. Gyanút fogott ellenem, hogy bajba hozom majd őket.”[7]
A következő alkalomra a tanács egyik tagja győzte meg, hogy fogadják szívesen a gyűjtőt. Kemence községben Bartók János eredménytelen próbálkozásait követően az is kiderült, hogy egy előző évi gyűjtés után megfélemlítették a dalosokat.[8] Az 1956 utáni tavaszon a gádorosi asszonyok sem mertek énekelni, azt kérdezték Kerényi György gyűjtőcsoportjától, hogy vajon megengedték-e nekik a gyűjtést.[9] Az évtized végén a kollektivizálás legnagyobb hulláma zaklatta fel a településeket oly mértékben, hogy az a gyűjtést akadályozta vagy el is lehetetlenítette.
Ennek ellenére az 1950-es években a Népzenekutató Csoport még élő szokásokat és szokásdallamokat – például regölést, Luca-napi kotyolást, kiszézést, pünkösdölőt, háromkirály-járást, betlehemezést, szálláskeresést, húsvéti zöldágjárást – rögzíthetett. Önálló kutatási téma lett a „Megy a kosár” nevű játék, amelyet sok helyen még komoly párosítóként játszották akár fosztóban, akár a kultúrházban. A gyűjtők részt vettek keresztelőn, hagyományos lakodalomban, virrasztáson és temetéseken, ahol funkcióban, a szokások szerves részeként figyelhették meg a dallamokat.
Az erős érzelemkifejezéssel járó sirató kutatásában különösen nagy jelentőségűnek bizonyult a gyűjtő személye. A tapasztalt gyűjtők: az osztályvezető Kerényi György, illetve a másik vezető népzenekutató Kiss Lajos időről időre siratót is felvett magnetofonos gyűjtései során. A siratás felderítésében ugyanakkor kifejezetten sikeresnek bizonyult az egyébként kevéssé gyakorlott külső gyűjtő, Szabó Andorné Szojka Anna zenetanár is. Észak-magyarországi előgyűjtései alapján 1955-ben Kerényivel, Vikár Lászlóval, illetve Kammerer Lászlóval több száz dallamot, közte 68 siratót, részben siratóparódiát, állatsiratót és gyermekek által mondott babasiratót vettek magnetofonszalagra. 1958-ben bekövetkezett haláláig Szabó Andorné a jelentések szerint további húsz gyűjtőutat tett, és legtöbb esetben siratót is feljegyzett. A Magyar Népzene Tára 1966-ban megjelent Siratók kötete 110 sirató adatát tartalmazza Szabó Andorné rövid gyűjtői munkásságából.
Szabóné eredményességében bizonyára része volt annak, hogy mint középkorú nőnek könnyebben megnyíltak neki az emberek. Saját gyásza révén is kapcsolódni tudott a siratók énekeseihez – tudjuk, hogy négyéves kislánya balesetben halt meg 1941-ben. Elkötelezettségét tükrözik Bujákról írt sorai:
„Délután tovább akartam utazni, de megtudtam, hogy másnap reggel temetés lesz. Ezért ottmaradtam. Rászántam magam az ügy érdekében, hogy elmenjek a halottas házhoz. Megbarátkoztam a siratókkal, mert féltem, hogyha mint idegen jegyzem a temetésen a siratásukat, megzavarom őket. Így azonban kb. 2 órát szépen végigsirattak.”[10]
Ő maga is érzékelte, hogy mikor számára szokatlanul nem egyedül, hanem Kerényivel és a magnetofont kezelő Kammererrel együtt gyűjtött, ügyetlenül kezdett a sirató kérdezéséhez, ami nem is vezetett eredményre.[11] Kammerer ugyanakkor megjegyezte, hogy korábbi gyűjtései nyomán Szabónét mindenhol régi kedves ismerősként, szeretettel fogadták, Kerényi pedig levonta a tanulságot, mely szerint bár Szabóné lejegyzései és adatai időnként pontatlanok, az asszony nagyon hasznos munkát végez a dallamok felkutatásában.[12]
Habár e gyűjtések gazdag eredményt hoztak, és pótolhatatlan élményt jelentettek a kezdő gyűjtők számára, a tapasztalt népzenekutatók egy-egy megnyilvánulásából kitűnik, hogy a fellelt anyag egyre inkább csak emléke volt a korábban virágzó hagyománynak. Bár szisztematikusan kutatták a második világháború után Magyarországra települt erdélyiek, felvidékiek, moldvaiak és bukovinaiak zenéjét, az új környezetben a határon túlról érkezettek tudása is hamar megkopott. Ezért is voltak jelentősek az 1957 őszétől lehetővé váló szlavóniai és felvidéki gyűjtőutak. A jelentésekben mindig tartózkodó Kiss Lajos csak kivételesen ragadtatta el magát olyan kijelentésekre, mint szlavóniai beszámolójában:
„Páratlanul érdekes ősi népszokások, hiedelmek világa tárul fel a kutató előtt; a zenei anyag archaikus, sokszor szinte zord szépsége, a nyelv patinás ötvözete csodálatos élménnyé varázsolja a gyűjtést.”[13]
A barkó-vidék csehszlovákiai oldalán járva szintén a magyar hagyománynál értékesebbnek ítélt anyag elevenen élő voltát, a fiatalok által is jól tudott régi balladákat, dalokat emelte ki.[14]
Magyarországon vonzó volt az elmaradott körülmények között élő cigányság még feltáratlan zenéje, annak élő és változó volta. Sőt, a Népzenekutató Csoport által akkor még nem kutatott németség zenéjében is felfedezhettek a magyarokénál hagyományosabb vonásokat. Ezt tükrözi a gyakorlatias és a jelentésekben jellemzően ironikus hangvételt megütő Kerényi váratlanul meghatott beszámolója leányvári gyűjtéséről, mikor a felvidéki telepesektől szerzett kevés adat és az erdélyi származásúak eredménytelen felkeresése után egy erdélyi asszony – meglepetésükre – egy idős sváb asszonyhoz küldte őket.
„S itt végre, a magyar faluban, erdélyi és felvidéki telepesek között egy idegen anyanyelvű asszony házában először érezzük úgy magunkat, mintha rátaláltunk volna arra, amit kerestünk. Ez a látogatás ízelítőt adott valami csodálatos élményből: felvillant a régi énekes népélet boldogságának, szépségének egy késő sugára. Pedig időnknek már végére értünk. Csak egy újévi köszöntőt hallgathattunk meg. De milyen különbség van ének és ének között! Szép volt a reggel hallott tardoskeddi párosító is. De azok azt a feledés kallódó emlékei közül hozták elő, mint idejét múlt semmiséget. Ez a németül éneklő asszony azonban tudatában volt éneke szépségének, meghatott, kissé ünnepélyes hangjában benne érződött a múltnak élő arca, szívdobogása. Nyilván ilyen élményünk volna, ha székelyeket telepítettek volna nagyobb tömegben egy helyre... Kár, hogy nem így történt!”[15]
Riskó Kata
* Az írás az MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült.
** A kiküldetési jelentések katalógusa a főbb adatokkal elérhető az ELTE HTK Zenetudományi Intézet aloldalán: https://zti.hu/hu/nepzene/projektek/akademiai-nepzenegyujtesek
[1] Szalay Olga: Kodály, a népzenekutató és tudományos műhelye. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2004. 296–302.
[2] Katanics Mária datálatlan jelentése 1957. augusztus 18–22. közötti gyűjtéséről.
[3] Kammerer László 1956. január 25-én kelt jelentése Kótaj, Nyírtelek, Újfehértó településeken végzett gyűjtéséről.
[4] Schnöller Mária datálatlan jelentése 1955. április 3–6. között Soponya, Csősz, Tác, Kőszárhegy községekben végzett gyűjtéséről.
[5] Schnöller Mária 1955. szeptember 10-én kelt jelentése Görbő, Pincehely, Nagyszékely, Kisszékely településeken végzett gyűjtéséről.
[6] Schnöller Mária datálatlan jelentése 1956. július 12–15. között Tiszasason végzett gyűjtéséről.
[7] Lévainé Gábor Judit 1955. augusztus 25-én kelt jelentése budaörsi gyűjtéséről.
[8] Bartók János 1954. március 23-án kelt jelentése Bernecebarátiban és Kemencén végzett gyűjtéséről.
[9] Kilényi Beatrix 1957. március 6-án kelt jelentése Gádoroson és Nagyszénáson végzett gyűjtéséről.
[10] Szabó Andorné datálatlan jelentése 1955. december 26–31. között Buják, Csécse, Ecseg, Kozárd, Hollókő, Pesthidegkút és talán Kisbágyon településeken végzett gyűjtéséről.
[11] Szabó Andorné datálatlan jelentése 1955. június 11–14. között végzett nógrádi gyűjtéséről.
[12] Kammerer László 1955. június 15-én, illetve Kerényi György 1955. június 16-án kelt jelentése nógrádi gyűjtésükről.
[13] Kiss Lajos 1957. szeptember 18-án kelt jelentése szlavóniai gyűjtéséről.
[14] Kiss Lajos 1958. december 5-én kelt jelentése csehszlovákiai gyűjtéséről.
[15] Kerényi György 1957. október 21-én kelt jelentése leányvári gyűjtéséről.
