Ismerettár blog

Mit tudunk valójában a magyar duda eredetéről? Brauer-Benke József, az ELTE HTK Zenetudományi Intézet tudományos főmunkatársa a hangszer történetével kapcsolatos legelterjedtebb tévhiteket veszi sorra hangszertörténeti, nyelvészeti és ikonográfiai források alapján.

---

A népi hangszerek kutatásának korábban kevéssé tárgyalt, ám elmaradhatatlan részei a hangszertörténeti (organológiai) vizsgálatok. A témakör fontosságát és aktualitását az is jelzi, hogy a „tárogató” és a „cimbalom” után a „citera” és a „duda” hangszerek „hungarikummá” avatásának igénye is felmerült. Kívánatos lenne, hogy a citera és a duda, vagy még inkább azok meghatározott altípusai, ne az ideológiavezérelt és ezzel összefüggésben téves elméletek alapján kerüljenek a hungarikumok közé. Ezért különösen fontos, hogy a hangszer történetéről az ismereteink folyamatosan aktualizálódjanak.

Sajnos még a legújabb, hangszertörténeti áttekintéssel is foglalkozó, szaktudományi írásokban is megtalálható az a közhelyszerű megállapítás, hogy dudákat már az ókorban is használtak (Sárosi 2019, 23). Valójában mindez idáig egyetlen, a mai dudatípusokkal kétségtelenül történeti kapcsolatba hozható, ókori dudásábrázolást sem ismerünk. Habár a hellenisztikus Egyiptom ptolemaida (Kr. e. 170–81) időszakából maradtak fenn olyan terrakotta zenészfigurák, amelyek pánsípon játszó szír vagy frígiai sapkát viselő zenészeket ábrázolnak, akik tömlőbe csatlakoztatott, szimpla basszussípos, dudaszerű hangszerekkel kísérik játékukat (BRZL 1983, 468). Az ábrázolt hangszerek némelyikén, a szimpla sípszáron ún. bombyx mechanizmus van kialakítva és az elforgatható gyűrűs szelvények segítségével a sípszáron kialakított ujjnyílások tetszés szerint nyithatók és zárhatók (Hickmann 1961, 94). Ezért ezek az ókori „dudák” még nem tették lehetővé, hogy ugyanazon a hangszeren szólaltassák meg a dallamot és a burdonkíséretet, emiatt korábban inkább az orgona ősét vélték felfedezni ebben a hangszerpárosításban (Sachs 1942, 143).

1. kép: Ókori burdonkíséretet biztosító tömlősípon és pánsípon játszó zenészeket ábrázoló terrakotta figurák. (Egyiptom Kr. e. 170–81), Hickmann 1961 nyomán.

A görög eredetűnek vélt dudát a rómaiak tibia utricularis (’tömlősíp’) elnevezéssel illették; a kortárs görög filozófus, Dión Khrüszosztomosz (kb. 40–115) leírása szerint Néró császár „tudta, hogyan kell játszani a sípokon és nyomni hóna alatt a tömlőt” (Chrysostom 7. XXI. 9). Ez azonban úgy is értelmezhető, hogy az alexandriai zenészábrázolásokhoz hasonlóan pánsípon játszott, miközben burdonkíséretet biztosított magának a hóna alatt tartott tömlővel (Brauer-Benke 2021, 113). Szintén az ókori görög duda létezésének igazolására idézik Arisztophanész „Az acharnaebeliek” című vígjátékának (Kr. e. 425) egyik passzusát (Sárosi 1998, 115): „Ti mög Thébábó sípossal velem, Fújjatok ennótát, az eb lukába” (Arany 1961, 341). Mivel Arany a boiótiaiak dialektusát és nyers, vidéki stílusát akarta érzékeltetni a finomkodó athéniakkal szemben, a magyar pásztorvilág és a népi folklór elemeit emelte be. Az „eb lukába” fújt nóta a fülbántó, harsány, kutyavonyításra emlékeztető sípszó komikus kifejezése, nem pedig egy konkrét hangszer organológiai leírása. A tömlőre nyúzott kutyabőrből készített, kanászok által használt dudatípusok csak jóval később alakultak ki, és az ókori görög aszkaulosz (ἀσκός ’borostömlő’; αὐλός ’síp’) elnevezése sem támasztja alá, hogy a görögök kutyabőrből készítették volna dudáikat, ugyanis a kutyabőr nagyon sokáig büdös maradt, ezért nem alkalmazták azokat borostömlőnek.

Emellett az aszkaulosz egy késői, mesterséges összetétel az aszkosz (borostömlő) és az aulosz (síp) szavakból, ezért a hangszer neve a nyelvben nem egy önálló zenei eszközt, hanem egy funkcionális hibridet jelölt: egy sípot, amit egy hétköznapi borostömlőre szereltek rá (Frisk 1960, 165-166). Ezért a hangszertörténészek is arra jutottak, hogy az ókori aszkaulosz kifejezést a források kiterjesztették minden olyan kísérletre, ahol egy egyszerű borostömlőt használtak fel különböző sípok levegő-utánpótlásához (Baines 1960, 63–65). A görög és latin szövegek együttes elemzése szintén rámutat, hogy az utrikulariusz elnevezés az ókori rómaiak körében egy pejoratív (lenéző) kifejezés volt azokra a népzenészekre, akik kocsmákban, borostömlőből átalakított szerkezetekkel szórakoztatták a legalsóbb néposztályt (Howard 1893, 35-38). Vagyis az ókori leírások általában véve úgyis értelmezhetőek, hogy az auloszon vagy pánsípon játszó zenészek burdonkíséretet biztosítottak maguknak a hónuk alatt tartott tömlős síppal.

Közkeletű tévhit, hogy a duda mindig is pásztorhangszer volt, holott a duda a 15. század végéig még általánosan elterjedt templomi hangszer és a dudások gyakran kántorként szolgálták az egyházat (Collinson 1975, 81). Ezt az ikonográfiai adatok is igazolják, mert a 11. századi ábrázolásokon a duda olyan templomi hangszerekkel szerepel együtt, mint az organisztrum, a pszaltérium és az orgona. Mint például a San Benedetto in Polirone apátság 1100 körül készült kéziratos zsoltárában, ahol a Dávid királyt és muzsikusait ábrázoló képen az egyik zenésznél látható dudatípus lehet a kettős sípszáras dudák eddig ismert legkorábbi ábrázolása (Brauer-Benke 2014, 180-181). Szintén Dávid királyt és muzsikusait ábrázolja az 1175-ből származó Hunter-zsoltároskönyv, ahol az egyik muzsikus hangszerét korábban magrésfurulyaként azonosították, holott az valószínűbb, hogy duda lehet, hiszen a hangszer a zenész hóna alatt tartott tömlőben folytatódik (Bisagni 2015, 28). Habár a tömlőhöz csatlakoztatott befúvócső hiányzik a képről, a hangszer tartása összességében valószínűsíti, hogy valóban dudaábrázolásról lehet szó. A sípszár lehetséges dupla kialakítása azonban a képről nem megállapítható. Viszont a száz évvel későbbről (1200-1210) datálható, feltehetően három oxfordi mester által készített müncheni Aranyzsoltároskönyv egyik miniatúráján az is jól látható, hogy a duda kettős sípszárán paralel, vagyis azonos ujjnyílás számú 5/5 ujjnyílás van kialakítva. 

2. kép: A kettőssípszáras dudatípus korai ábrázolása a San Benedetto in Polirone apátság kéziratos zsoltárában. (1100). Wikimedia Commons
3. kép: Szimpla vagy kettőssípszáras dudatípus ábrázolás a Hunter zsoltároskönyvben. (1175). Wikimedia Commons
4. kép: Paralel 5/5 ujjnyílásos kettőssípszáras dudatípus ábrázolása a müncheni Aranyzsoltároskönyvben. (1200-1210). Wikimedia Commons

Mivel a tudományos népzenekutatások kezdetén a 20. század elején, a hagyományos magyar népi kultúrában használt dudatípusok félparalel kettős sípszárán 5/1+1 ujjnyílás volt kialakítva és a félparalel kettős sípszárak legkorábbi példája Európában a jánoshidai avar kori 5/2 ujjnyílásos kettős nyelvsíp  (Bartha 1934, 96). Ennek okán a népvándorlás kori időszak avar kettősnyelvsíp-típusairól azt feltételezik, hogy esetleg légtömlős változatai is lehettek, ezért ha ez a feltételezés helyes, akkor időben az európai dudafélék legkorábbi megjelenési formáinak tekinthetők (Bartha 1934, 96). Ehhez kapcsolódó, de nehezen igazolható elképzelés, hogy a félparalel kettős nyelvsípok Kárpát-medencében való megjelenését az onogurok, szabirok és előmagyarok csoportjaihoz kötik, és a Kárpát-medencei dudahagyomány kezdeteit egészen az avar kor középső, 7. századi szakaszáig vezetik vissza (Kozák 2001, 376–377). Ezen felvetés alapja az lenne, hogy a 7. században a Közép-Volga vidékén és később a Kárpát-medencében is a „szabírok” terjesztették el a favályús sípszerkezetű dudákat, akiknek neve egybecseng a Volga-vidéki (csuvas шапар és a mari шувыр) dudaelnevezésekkel (Kozák 2001, 376). Azonban az etimológiai vizsgálatok alapján a csuvas sapár és a mari suvör vagy suvür szavak eredeti jelentése „hólyagzsák” vagyis „hólyagduda” (Räsänen 1920, 182–184). A hangtani hasonlóság tehát csupán véletlen egybeesés (homonímia), mert bár a szabirok fontos szerepet játszottak a csuvasok népének és nyelvének kialakulásában, de az elnevezésük török nyelvi gyökerű „vándorok, nomádok” jelentésű (Golden 1992, 104–106). Emellett a felvetés miszerint általános gyakorlat a hangszereket az őket használó etnikumról elnevezni, mint „az angolkürt vagy a skót duda esetében”, önmagában is problematikus. Mert a skót duda elnevezés (eredetileg Great Highland bagpipe) csak a legújabb kori brit katonai alkalmazásának köszönhetően terjedhetett el, az angolkürt pedig se nem angol, se nem kürt, hiszen eredeti francia cor anglé elnevezése a hangszer régebbi, szögben megtört formájára utal. Ennek félrehallásából jöhetett létre a cor anglais írásmód, ami angol kürtöt jelent (NGDMI 1. 1984, 708). Ráadásul az avaroknak nemcsak a magyarsággal, hanem a Kárpát-medencében élő szláv nyelvű népcsoportokkal is voltak történeti érintkezései, így a paralel kettős nyelvsípok a szláv nyelvű népcsoportok által is fennmaradhattak. Példának okért a szomszédos horvát népcsoport körében fennmaradt egy diple elnevezésű kettős nyelvsíp és ehhez kapcsolódóan szintén fennmaradt ennek egy légtömlővel kiegészített basszussípszár nélküli archaikus dudaváltozata a mješnice (Baines 1960, 31–34). 

5. kép: Sapár favályus sípszerkezetű csuvas duda. Wikimedia Commons
6. kép Mješnice duplasípszáras horvát duda. Wikimedia Commons

Habár a jánoshidai avar kori 5/2 ujjnyílásos kettős nyelvsíp felépítése alapján feltételezik, hogy valamilyen léggyűjtő szerkezete lehetett, ezt igazoló anyagmaradvány azonban nem maradt fenn. Ezen túlmenően a később előkerült avar kori kettős nyelvsípok (alattyáni, szegvári, rácalmási, felgyői, és nyíregyházi) nem félparalel, hanem paralel felépítésű, 5/5 ujjnyílású típusok, ezért kérdéses, hogy a jánoshidai félparalel típus mennyire reprezentatív (Csajághy 1998, 121-122). Bár a Kárpát-medencében az avar kori kettős nyelvsípok valóban korai megjelenési formái a hangszertípusnak, azonban a paralel kettős nyelvsípokról a legkorábbi adatok az ókori Egyiptomból, a III. dinasztia, Dzsószer idejéből származnak, és az V. dinasztia idejéből (Kr. e. 2563–2423) több ábrázolása is fennmaradt (Hickmann 1961, 22-87). Az ókori Egyiptomban a memet elnevezésű, paralel kettős nyelvsípokat még az Újbirodalom időszakában (Kr. e. 1580–1090) is használták (Hickmann 1961, 120). Mezopotámiában először az óbabiloni időszakban (Kr. e. 1950–1530) bukkan fel a paralel kettős nyelvsípok ábrázolása, és az asszír időszakból (Kr. e. 704–681) szintén adatolható a hangszertípus jelenléte (Rashid 1984, 90-122).  

7. kép: Paralel kettősnyelvsípon játszó ókori egyiptomi zenész ábrázolása. (Kr. e. 2563–2423), Hickmann 1961 nyomán.
8. kép: Paralel kettősnyelvsípon játszó ókori asszír zenész ábrázolása. (Kr. e. 704–681), Rashid 1984 nyomán.

A paralel kettős nyelvsípok szinte változatlan formában – Egyiptomban zummara, Marokkóban zammr elnevezéssel – egészen napjainkig fennmaradtak. A közel-keleti térség recens anyagában szintén jelen vannak a paralel kettős nyelvsípok, mint az iraki mutbedzs, az iráni nej-dzsoti, a kurd dozale vagy a tádzsik és üzbég kosnáj. Viszont a régióban jóval kevesebb dudatípus maradt fenn; ilyenek az iraki kirba, az iráni nej-anbán és a kuvaiti habbán. E típusok inkább a Közel-Kelet, semmint Belső-Ázsia irányába mutatnak, hiszen Belső-Ázsiában nem terjedtek el a dudák, és a paralel kettős nyelvsípok sem lehettek széles körben ismertek; a Szászánida-korból (224–651) fennmaradt nagyszámú hangszerábrázolás között sem paralel kettős nyelvsípok, sem dudát nem találunk. Kétséges tehát, hogy az eurázsiai sztyeppéről érkező avarok duda típusú hangszereket hoztak volna magukkal, és az sem valószínű, hogy az avar paralel kettős nyelvsípok rendelkeztek volna légtömlővel (Brauer-Benke 2021, 115). A kettős sípszáras dudák paralel kettős nyelvsípokból való kialakulását igazolhatja, hogy a Mediterráneum és a Kaukázus térségében a paralel kettős nyelvsípok dudává fejlődésének különböző átmeneti formái figyelhetők meg. Ezt jelzi egyfelől a sípok hangtölcsérben való végződése, másfelől a hosszan tartó fúvást megkönnyítő légkamra kialakítása, mint például a paralel és félparalel változatban is fennmaradt baszk alboka szaruból kialakított légkamrával és légtölcsérrel is el van látva. A hangszer neve az arab al-búq (’kürt, trombita’) kifejezéssel hozható kapcsolatba, ami arra mutat, hogy a térség hangszertípusainak eredetével kapcsolatban az arab hatással mindenképpen számolni kell (Baines 1967, 54). 

9. kép: Alboka légtölcséres és légkamrás kettős nyelvsípon játszó zenészek ábrázolása a Cantigas de Santa Maria kódexben. 1280. Wikimedia Commons
10. kép: Alboka légtölcséres és légkamrás kettős nyelvsípon játszó zenészek napjainkban. Wikimedia Commons

Könnyen félremagyarázható érdekesség, hogy a magyar dudatípusok sípszárához nagyon hasonló, de basszussípszár nélküli, hengeres furatú, félparalel, kettős sípszáras dudatípus a délnyugat-franciaországi Landes megyében elterjedt boha vagy bohasac. Ezt a dudatípust a helyi dudások (nem a kutatók) rokonítják a Kárpát-medence dudatípusaival és a magyar kapcsolatot annak tulajdonítják, hogy a Napóleon hadseregében szolgáló magyar katonák magukkal hozták dudáikat (Lommel 2010, 241). Egyes magyar dudások szerint viszont a landes-i és a magyar dudasípszárak morfológiai hasonlósága azzal magyarázható, hogy a dudatípus kitelepedett vagy kitelepített magyar szórvány emléke, és azért nincs rajta basszussípszár, mert a magyar letelepedés még a basszussípszár elterjedése előtti időszakban történt (Kozák 2001, 399). Mivel az ikonográfiai adatok alapján a magyar nyelvterületen megjelenő dudákon a 14. század végétől már megjelenik a basszussíp, a fenti elképzelés szerint már az Árpád-házi királyok idején magyar szórványok telepedtek volna le Franciaország déli részén. Ilyen eseményről viszont nem tudunk. A különböző kulturális elemeket összehasonlító vizsgálatokban már régóta elfogadott alapelv, hogy az általános hasonlóság semmiféle kapcsolatot sem bizonyíthat, vagyis az analógia önmagában nem utal történeti érintkezésre (Piddington 1952, 24).

A landes-i dudákkal kapcsolatban az is megemlítendő, hogy az 1900-as évek elejére eltűntek a néphagyományból, és csak az 1970-es évek neofolklorista mozgalmai keltették életre néhány múzeumi példány alapján. A napjainkban használt landes-i dudák között félparalel 1/5 és – valószínűleg újabb fejleményként –1/6 és 1/7 ujjnyílásos kettős, sőt 1/4/7 ujjnyílásos hármas sípszárak is akadnak. Ami rámutat arra a jelenségre, hogy a  neofolklorizmus jegyében alakult külföldi és honi zenészcsoportok sokszor nem ragaszkodnak konzekvensen a hagyományos kultúrában fennmaradt hangszerek eredeti formáihoz, ezért zavaró lehet, hogy magukat mégis „folklór” vagy „hagyományőrző” csoportként határozzák meg.

Mivel a szomszédos baszk népcsoportnál paralel és félparalel változatban is fennmaradt alboka hangszer arab eredetű neve, ami a térség hangszertípusainak eredetével kapcsolatban az esetleges arab hatásra figyelmeztet a landes-i duda kialakulását északportugál és mediterrán kapcsolatokkal magyarázzák (Urbeltz 1981, 189). Mindezek figyelembevételével valószínűsíthetjük, hogy a landes-i duda bohasac elnevezése az arab al-búq ’kürt’ franciásított vagy arab nyelvjárási változatának és a latin–francia sac ’zsák’ szónak az összetétele. Mivel az észak-spanyolországi Burgos Szűz Mária-katedrálisának déli kapuján (Puerta del Sarmental) található 13. századi szoborábrázolásán, illetve a Cantigas de Santa María kódex CCLXXX. cantigáján is szerepel ilyen dudatípus, együttesen azt bizonyítják, hogy a kettős sípszáras, basszussípszár nélküli dudák már régóta ismertek a térségben (Brauer-Benke 2014, 185). 

11. kép: Basszussípszár nélküli, kettős sípszáras bohasac duda. (Landes). Wikipedia 
12. kép: Kettős sípszáras dudán játszó koronás fő szobra a Szűz Mária-katedrálison. (Burgos, 13. század). Wikimedia Commons
13. kép: Kettős sípszáras dudán játszó zenészek ábrázolása a Cantigas de Santa Maria kódexben. (1252–1284). Wikipedia 

Az észak-afrikai kettős kettős nyelvsípokon – mint a líbiai magrúna és a marokkói zamr, illetve az egyiptomi zummara – a hangtölcséres kialakítás elterjedt, viszont légkamrát nem alkalmaznak (Collaer–Elsner 1983, 54). A légkamrás kettős nyelvsípok történetének későbbi fejleménye lehet a levegő-utánpótlás bőrtömlővel való biztosítása. Észak-Afrikában megfigyelhető a légtömlős, basszussípszár nélküli dudatípusok és a légtömlő nélküli kettős nyelvsípok egymás mellett élése, mint például a tunéziai zamr és zukra, az algériai és líbiai magrúna és zukra hangszertípuspárok utóbbi tagja mind bőrtömlős, basszussíp nélküli dudává alakított kettős nyelvsípok (Brauer-Benke 2021, 115-116). Az észak-afrikai dudaelnevezések általában a bőrtömlő jelenlétét hangsúlyozzák. Ilyen például az Algériában és Tunéziában elterjedt mezwid, amely a klasszikus arab mizwad ’ellátmánytároló bőrzsák’ szóból (Collaer–Elsner 1983, 71), illetve az Algériában használatos sekua, amely a klasszikus arab sakwa szóból alakult ki (Collaer–Elsner 1983, 114); ennek jelentése többek között ’kis borostömlő’, ’kis vizestömlő’ (Ibn Manzúr 1997, 213). 

14. kép: Zummara kettős nyelvsípon játszó egyiptomi zenész. Collaer–Elsner 1983 nyomán
15. kép: Magrúna hangtölcséres kettős nyelvsípon játszó líbiai zenész. Collaer–Elsner 1983 nyomán
16. kép Zukra hangtölcséres kettős sípszáras dudán játszó líbiai zenész. Collaer–Elsner 1983 nyomán 

A török tulum dudatípus neve is ’bőrzsákot’ jelent és első említése Evlija Cselebi (1611–1684) leírásából ismert (Farmer 1936, 25). Szintén ide sorolható a máltai żaqq duda, amelynek elnevezése ’zsák’ vagy ’gyomor’ jelentésű, és az arab ziqq ’bőrtömlő’ szóból származik (Partridge–Jeal 1977, 113– 114). Mindez felveti annak a lehetőségét, hogy az észak-afrikai Magreb vagy a közel-keleti Masrek területén alkalmazták először a bőrtömlőt a korábban körlégzéssel megszólaltatott kettős nyelvsípok levegő-utánpótlására, és itáliai és spanyol, illetve bizánci és török közvetítéssel terjedt el a használatuk Európában és Nyugat-Ázsiában (Brauer-Benke 2021, 116). A kettős nyelvsípok dudasípszárakká alakításának következő fázisában, az összekötözött sípcsövek biztonságosabb rögzítése érdekében azokat egy favályúba helyezték. Ez a favályús-sípszáras dudatípus a Mediterráneum keleti részén, a Kaukázusban és Kelet-Európa egyes térségeiben maradt fenn. Ilyen favályús sípszárszerkezetű, basszussíp nélküli, szarutölcsérben végződő, félparalel kettős sípszáras dudatípusok a Volga vidékén a 2-3/3-4 ujjnyílásos csuvas sapár és a vele rokonítható, 2/4 ujjnyílásos mari süvir. Illetve a Kaukázus vidékén a paralel, 5/5 ujjnyílásos sípszárú örmény parkapzuk, a vele rokonítható félparalel, 6/3 ujjnyílásos grúz gudasztvíri és a 3/5 ujjnyílásos adzsar csibóni (Brauer-Benke 2014, 153). E félparalel ujjnyílásos dudatípusok előképe a valószínűleg a törökök által elterjesztett paralel, 5/5 ujjnyílásos tulum (’bőrzsák’) dudatípus lehetett (Farmer 1936, 25).  

17. kép: Tulum favályús kettőssípszáras dudán játszó török zenész. Wikimedia Commons
18. kép: Csibóni favályús kettőssípszáras dudán játszó láz zenész. Wikimedia Commons
19. kép: Süvir favályús kettőssípszáras dudán játszó mari zenész. ELTE HTK ZTI

Habár a kettős sípszáras dudák elvileg a magyar nyelvterületen is korán megjelenhettek, ennek igazolásához azonban a megfelelő hangszernév 11–12. századi felbukkanására és ikonográfiai bizonyítékokra is szükség lenne. Az 1272–1325 közötti időszakból származtatható a helységnévre utaló „aliam terram Goydusbogdan uocatam” bejegyzés (OklSz: 209). Habár a Veszprém megyei Gajdosbogdány helynév a történészek szerint gajdos-dudás elnevezésű zenészek által lakott falura utal (Györffy 1972: 298). Ez azonban tévedés, mert az oklevélben említett Goydusbogdan helységben egy 1351‑es adat szerint „trumbatores”, vagyis királyi trombitások élnek, és egy 1488-as adat szerint az ott „Kysbogdan” néven szereplő falu birtokosa Trombitás Balázs (Zolnay 1977, 268). Ezért Gajdosbogdány helységnevet Síposbogdánynak is lehet értelmezni, és a helységnév valószínűleg a királyi trombitások és síposok lakóhelyét jelentheti (Lajtha 1992, 190). A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szerint legkorábbi formájában személynévként, Michael dwdas alakban 1494-ből datálható (TESz I, 681–682). Mivel a duda hangutánzó-hangfestő kifejezés is lehet (vö. dúdol, dudál), és a hangszerelnevezések között is nemegyszer felbukkan a mélyebb hangú hangszerek jelölésére (pl. a fatrombita víziduda vagy a szarukürt duda elnevezése), a szó puszta megjelenése nem feltétlenül jelenti egyszersmind a hangszertípus megjelenését. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szintén különválasztja a középkori gayd kifejezést és a magyarországi délszláv népcsoportoknak a dudára vonatkozó gajda elnevezését, amely csak később került a magyar nyelvbe (TESz I, 1013). Más elképzelések szerint az onomatopoetikus alapú hangszeretimológiai elnevezések vizsgálata arra mutat, hogy a magyar duda a lengyelből származtatható, a hangszer használata északról terjedt déli irányba, és a románok a magyaroktól vették át (Haraszti 1926, 66). Összesítve a nyelvészeti alapú kutatások arra mutatnak, hogy a duda terminus valamikor a 14–16. században terjedt el a magyar nyelvben, és az átvétel szlovák közvetítéssel a lengyel vagy valamelyik délszláv nyelvből történhetett.

A 14–17. századi magyarországi dudaábrázolások nagy része két eltérő morfológiájú, szimpla basszus és szimpla dallamsípszáras dudatípust ábrázol. Az udvari zenekultúrával kapcsolatba hozható ikonográfiai adatokon látható dudatípusok jellemzője, hogy a szimpla basszus- és dallamsípszárakra oldalgyűrűs kialakítással egy-egy tölcséres hangvető van illesztve (Brauer-Benke 2014, 162–166). Ez a dudatípus valószínűleg már a 14–15. században megjelenhetett, amit az alsóörsi református templom külső oldalfalán feltárt freskón látható dudás alak bizonyít (G. Szabó 2003, 158). Antonio Bonfini „Rerum ungaricum decades” című, 1487–1495 között keletkezett írásából kiderül, hogy Beatrix királyné különösen kedvelte az Itáliából érkezett bohócokat, színészeket, muzsikusokat: „Jöttek a bohócok és színészek, kiket a királyné nagyon kedvelt, meg fuvolások, dudások, hárfások. Ajándékokkal csalogatott ide költőket, szónokokat, grammatikusokat is...” (Bonfini 1995, 868). Jó példa erre a Mátyás-graduále húsvét utáni keddi „A” iniciáléjának bal szárában látható bohócsapkás zenész, és a 15. század végén a váradi székesegyház számára, vélhetően cseh vagy morva szkriptóriumban készült, majd Győrbe került ún. Zalka-antifonále egyik iniciáléjában látható dudás bohóc ábrázolása (Brauer-Benke 2014, 163). Ez a nyugati eredetű dudatípus a 15–16. században az ikonográfiai adatok alapján inkább az udvari kultúra zenealkalmaihoz kötődhetett, de Burkhard von Birkenstein 1686-os kiadású geometria-tankönyvének illusztrációi szerint a 17. században már a katonaság és a pásztorok körében is elterjedhetett (Birckenstein 1686, 162). A magyarországi várakat és erődítéseket bemutató metszetsorozatot a németalföldi Justus van den Nypoort készítette, aki a korabeli élet zsánerképeit is megjelenítette a várak előterében (Brauer-Benke 2021, 121-122). Valószínű, hogy ezek a szimpla sípszáras dudák duplanyelves sípokkal lehettek megszólaltatva, ezért nem rokoníthatóak a néphagyományban fennmaradt dudatípusokkal. 

20. kép: Dudásábrázolás az alsóörsi református templom külső oldalfalán. (14. század vége, 15. század eleje). G. Szabó 2003 nyomán
21. kép: Dudásábrázolás a Mátyás-graduálban. (15. század vége). Nagy 2002 nyomán
22.: kép Dudásábrázolás Burkhard von Birkenstein geometria-tankönyvében. (1686). ELTE HTK ZTI

A 16. századtól azonban a szimpla nádnyelves típusok jelenlétére is van példa, mint a II. Ulászló király megrendelésére, 1500 körül készített graduále lapszéli miniatúráján látható kónikus, öt ujjnyílásos, szimpla sípszáras dudatípus. A kódex ábrázolási stílusa alapján a píseki Janíček Zmilelý illuminátormester műhelyéből származhat. Feltételezhető a valósághű ábrázolás, mert a 15. század második fele és 16. század eleje közötti időszak cseh és morva kódexfestészetének egyik ágára jellemző a parasztzenészek szerepeltetése (Kiss 2013, 316). Így az Ulászló-graduále zenészábrázolását talán a középkori népi kultúrára jellemző dudatípus ábrázolásának tekinthetjük. Hasonló, de hengeres szárú, öt ujjnyílásos, szimpla sípszáras dudatípus látható az 1515–1520 körül keletkezett Bakócz-graduále kottás oldalának lapszéli díszítésén, ahol egy angyal szólítja a pásztorokat Jézus imádására. Ezt a jelenetet a Budán dolgozó Bakócz-monogramista egyik népies festősegédje készítette (Török 1993, 16). Valószínű, hogy a képen látható dudatípus a korszakra jellemző pásztorhangszer lehetett. 

23. kép Szimpla sípszáras dudán játszó majom ábrázolása az Ulászló-graduáléban. (1500 körül) Zolnay 1977 nyomán
24. kép Szimpla sípszáras dudával ábrázolt pásztor a Bakócz-graduáléban. (1515–1520 körül) Nagy 2002 nyomán

A duda hangszertípus avarkor óta jelenlevő hagyományát valló, prekoncepció jellegű elméletek a duda történetével kapcsolatban a középkori adatokat legtöbbször figyelmen kívül hagyják, mert úgy vélik, hogy a középkori és későbbi udvari zenében felbukkanó általános európai dudatípusok hatása a népi hangszeres gyakorlatra nem volt számottevő (Kozák 2001, 373). Csakhogy a zenetudományi vizsgálatok arra mutatnak rá, hogy a 16–17. században még nincs éles határ a népi és az úri zenei hagyomány között (Szabolcsi 1959, 105). A középkori elit hangszeres zenei kultúrájának hatásával pedig mindenképpen számolni kell, mert a 14. században megjelenő, nyugati eredetű basszussípszár is az udvari kultúra közvetítésével jelenik meg a népi hangszeres gyakorlatban (Brauer-Benke 2014, 181). A napjainkban népi hangszernek tartott duda a 17. századi adatok szerint kifejezetten a magyar urak kedvenc hangszerének tekinthető. Geleji Katona István például 1636‑os Öreg Graduáljának ajánló levelében a dudát a magyarok első muzsikájának minősíti: „Az orgonán értvén minden fuvos és tömlös sipokat, az minemű a Magyaroknak első Musicajok, az bordo síp, avagy duda is, mellyhez, osztán üdő folytában egy is talála s más is valamit.” (Geleji 1636, 7). Szinté erre utalnak Esterházy Pál 1656. évi énekgyűjteményének sorai is, amelyből az is kiderül, hogy a köznép és az úri osztály ugyanarra a dudazenére vigad: „Keljünk fel asztaltól, ha jólaktunk a bortól s táncoljunk. Szóljon hegedű sétáljunk. Dudás is bőgjön, mulassunk… Magyar táncot vonhatsz, te dudás is fujhatsz Immáron. A közrend is hadd táncoljon, Innét senki se oszoljon…” Palas s Eszter kedves tánca 183. (Esterházy 1770: 13). A 17. század végén (1660–1690) Apafi Mihály erdélyi fejedelem a helyi hagyomány szerint dudaszóra táncol, és nem a nyugati (francia) divatot követi (Sárosi 1998, 117). Mindebből arra következtethetünk, hogy a fejedelmi udvarokban a hagyományos magyar dudatípusok voltak jelen, nem az idegen eredetű, jövevény hangszerek. Ha mégis nyugati eredetű dudatípusokról van szó, azok több generációval korábban érkezhettek, és a 17. századra annyira meghonosodtak, hogy sem az úri, sem a népi kultúra nem idegenkedett a használatuktól. 

25. kép: Tánckíséret dudával Burkhard von Birkenstein geometria-tankönyvében. (1686) ELTE HTK ZTI

A 18. század második felében jellemzően a szorbok és a lengyelek használtak kecskefejes, Bock elnevezésű dudákat (Režný 1990, 24–25). Legkorábbi magyar vonatkozású ábrázolása Martin Engelbrecht 1740–1748 között készült illusztrációja egy magyar lovassági dudásról (Deutsh 1982, 65). Szintén katonai vonatkozású ábrázolás a hadmérnök Bikkessy-Heinbucher József 1816-os rézmetszetén látható (Szakál 1991, 154). A verbuváláshoz kecskefejes dudán játszó pásztorruhás katonáról az is tudható, hogy Román Józsefnek hívták, és az Esterházy hercegi regiment toborzó csapatához tartozott (Mátray 1984, 306). Amint id. Jankó János 1855-ben készített, „A menyasszony felköszöntése” című litográfiáján jól látható, a 19. század közepén még a kecskefejes szimpla sípszáras dudák is jelen voltak (Hunfalvy 1856, 271). Ez a kép emellett cáfolatául szolgál egy egy másik, a dudaábrázolások kapcsán felmerült feltételezésnek, miszerint a középkori szimpla sípszáras dudaábrázolások azért nem hozhatók kapcsolatba a magyar dudatípusokkal, mert a főként Nyugat- vagy Dél-Európából érkezett alkotók csak az általuk ismert hangszereket tudták többé-kevésbé hitelesen ábrázolni (G. Szabó 2004, 29). A kettős sípszár késői, csak a 19. századtól adatolható felbukkanását eszerint az magyarázná, hogy ekkoriban jelennek meg először a hazai alkotók ábrázolásai. Jankó János 1855-ös kecskefejes szimplasípszáras dudaábrázolása azonban összhangban van Bikkessy-Heinbucher József 1816-os rézmetszetén látható szimpasípszáras dudaábrázolásával és a szimpla sípszárak 19. századi jelenlétét egyéb forrásleírások is igazolják (Kubinyi [1854] 1984: 334). 

26. kép: Szimplasípszáras kecskefejes dudán játszó magyar lovassági dudás Martin Engelbrecht metszetén. (1740–1748). Deutsch 1982 nyomán
27. kép: Szimplasípszáras kecskefejes dudán játszó verbunkos toborzó Bikkessy-Heinbucher József metszetén. (1816). Wikipedia
28. kép: Szimplasípszáras kecskefejes dudán játszó lakodalmi zenész Jankó János litográfiáján. (1855).  ELTE HTK ZTI

Egyéb 19. századi ikonográfiai adatok is cáfolják azt a feltételezést, hogy az alkotók csak saját kultúrájuk hangszereit jelenítenék meg a képeiken, mert az osztrák Alexander Clarot bajnai (Komárom-Esztergom vármegye) parasztokat ábrázoló, 1820–1830 között készített színes litográfiája olyan kettős sípszárat ábrázol, amilyen Ausztriában ismeretlen volt, ez tehát a helyben látott hangszertípus élethű megjelenítésének tekinthető (Brauer-Benke 2014, 170). A mai magyar dudákra jellemző kettős sípszár eddig ismert legkorábbi ábrázolása Jovan Pačić (Pacsich János) 1808-as akvarellje egy bácskai dudásról (Pacsich 1808, 685). Maga a sípszár nem látható ugyan, de a kontrasípszár csikófejes faragványban végződik, ami a dupla sípszáras magyar dudatípusok egyik jellemzője (Brauer-Benke 2014, 172-173). A legelső duplasípszáras és kecskefejes dudaábrázolás az Alföldről, Grimm Rezső rajza alapján készített, 1853-ban megjelent Magyarország és Erdély képekben Kecskeméti viseletek című litográfiáján látható (Vahot 1853, 105). 

29. kép: Duplasípszáras dudaábrázolás Alexander Clarot bajnai parasztokat ábrázoló színes litográfiáján (1820–1830) Wikiart
30. kép: Duplasípszáras dudaábrázolás csikófejes kontrasípszárral Jovan Pačić színes akvarelljén. (1808) Pacsich 1808 nyomán
31. kép: Duplasípszáras kecskefejes dudaábrázolás Grimm Rezső „Kecskeméti viseletek” című litográfiáján (1853) Vahot 1853 nyomán

A hangszertörténet-kutatásban ismert jelenség, hogy egy új hangszertípus megjelenése teljesen kiszorítja a korábban használtat. Például a nyugati típusú vonósegyüttesek hatására a 19–20. századra teljesen eltűnt a magyar népi tánczenéből a dob, míg a korábbi századokban kimutatható a jelenléte. Ennek oka az a néprajzi kartográfia által régen feltárt jelenség, hogy a társadalmi változásokkal együtt járó új eszközök könnyen és viszonylag rövid idő alatt kiszoríthatják a korábbiakat (Barabás 1963, 97–98). Valószínűleg egy ilyen gyors eszközváltással magyarázható, hogy magyar nyelvterületen a 20. századra már kizárólagos a kettős sípszáras dudák használata. Szintén ezt igazolhatja, hogy más népcsoportoktól eltérően a magyaroknál nem maradtak fenn a kettős sípszárak archaikus, légzsák nélküli változatai. A magyar múzeumok néprajzi gyűjteményeiben az eddigi adatok alapján nem találhatók paralel vagy félparalel kettős nyelvsípok, sem szimpla sípszáras dudatípusok, viszont országosan ismert a nádsíp vagy nádduda  elnevezésű szimpla nyelvsíp, amelyet elsősorban pásztorhangszerként használtak (Brauer-benke 2014, 178). Mindez arra utal, hogy a kettős sípszáras dudatípusok fejlett félparalel formában jelentek meg, és rövid idő alatt kiszorították a szimpla sípszáras típusokat, amelyeknek légtömlő nélküli változatai idioglott (a hangszertestből hasítják ki a felcsapó nyelvet) és heteroglott (különálló felcsapó nyelves sípot helyeznek a hangszer csövébe) szimpla nádsípok formájában maradtak fenn. Ezt támaszthatja alá, hogy a nádsípon oktávnál nem nagyobb hangterjedelmű dallamokat, leginkább dudanótákat játszottak, és bár a hangszer tömlő nélküli, a dallamjáték módjának jellegzetességei nagyjából ugyanazok, mint a duda esetében (Sárosi 1998, 98). 

32. kép: Idioglott szimpla nádsípon játszó parasztzenész. Dévaványa. ELTE HTK ZTI
33. kép: Parasztzenész heteroglott szimpla nádsíppal. Dévaványa. ELTE HTK ZTI

A 20. századi hiteles, fényképes ábrázolásokon már csak félparalel vagyis a két csövön eltérő ujjnyílás számú, kettős sípszáras típusok figyelhetők meg. A legelterjedtebb típus főbb jellemzői a kecske- ritkábban kosfejes kettős sípszár 5+1 ujjnyílással, bolhalyukkal, egyenes basszussípszárral. Ez a dudatípus a „felföldi”, vagy Madarassy László elnevezése szerint „palóc” duda (Madarassy 1934, 81). Mindkét megnevezéssel az a probléma, hogy ez a típus szórványosan a Dunántúlon is elterjedt, mert Veszprém megyéből, a Csallóközből és a Szigetközből is adatolható a jelenléte (Bartók 1912, 110; Békefi 1978, 407; Tanai 1995, 321–323; Nagy 2002, 27-28; Brauer-Benke 2008, 259). Habár ez a típus a felvidéki szlovákok és az erdélyi, főleg a Hunyad megyei románság körében is elterjedt, Manga szintén ezt tartja „magyar dudának” (Manga 1968, 181). A témával foglalkozó nyugati szakirodalom azonban  a bolhalyukas kettős sípszárat a Maros megyei román dudatípusok jellemzőjeként ismeri (Baines 1967, 78; Urbeltz 1981, 189), ezért annak magyar dudatípusként, hungarikumként való meghatározása problémák egész sorát vetné fel.

Bolhalyuk nélküli változata inkább a szlovákok körében ismert, illetve a Partiumban és a moldvai magyarok között is adatolható a jelenléte. Mivel a bolhalyukas kialakítás Nógrádban szinte általános, ám attól északra egyre ritkább, ez a magyar és szlovák dudák viszonylatában akár etnikai különbségként is felfogható (G. Szabó 2016, 193–194). Fontos azonban kiemelni, hogy a bolhalyukas duda használata ujjrendváltozással jár, ezért sok pásztor a bolhalyukat eltömve, inkább a hagyományos ujjrenddel játszott (Manga 1950, 19; Kodály [1937] 1951, 61; Tanai 1995, 192). Emiatt a bolhalyukas kialakítást etnikai sajátosságnak csak abban az esetben tekinthetnénk, ha annak funkcionális alkalmazása is széles körben elterjedt volna. A kecskefejes dudatípuson is megjelenő innováció, a bolhalyuk alkalmazása az eddig ismert adatok alapján legkorábban Szentesről 1909-ből Farkas Sándor gyógyszerész-műgyűjtőtől származik, aki az ún. dél-alföldi dudatípuson használta (G. Szabó 2016, 195).

A dél-alföldi dudatípus, amely leginkább a Kiskunhalas–Kiskunfélegyháza–Szentes–Szeged-térségben volt jellemző, de szórványosan egészen Mezőkövesdig vannak róla adataink, kizárólag magyar elterjedtséget mutat (Herkely 1939, 125; Hankóczi 1982, 817). Formai jellegzetességei az ember- vagy kosfejes kettős sípszár 5+1 ujjnyílással és bolhalyukkal, heteroglott sípokkal, a hajlított basszussípszár és a fújtató. A dél-alföldi duda kiemelt megkülönböztető formai jellegzetessége a fémsípok alkalmazása. Szeged környékén a dudák sípszárába az általánosan elterjedt idioglott (azonos anyagú) sípoktól eltérően heteroglott sípokat használtak, amelyeknél a nádnyelvet réz- vagy óncsőre erősítették. További innováció a hajlított basszussípszár alkalmazása, ami a 19. század közepén jelenhetett meg a Dél-Alföldön (Vahot 1853, 100–101). A dél-alföldi dudák korai, fából készült, hajlított basszussípjai hasonlóságot mutatnak a fadobozos megoldással, és rokoníthatók a cseh és lengyel dudatípusokon látható megoldásokkal. Szegváron a dudát cseduda néven is emlegetik (Szakál 1992, 210). A Szamosháton a vándorló cseh zenészek hatására ugyanezt a kifejezést használták a dudákra (Csűry 1935, 137). Az 1860–1870-es években Ecsegpuszta és Túrkeve környékén is megfordultak cseh dudások (Bereczki 1947, 260). Szintén fontos formai újítás a dél-alföldi dudákon a fújtató használata a tömlő levegő-utánpótlására. A fújtatós duda eddig ismert legkorábbi formája az ír uilleann dudatípus lehetett, amelyről az első adat 1588-ból származik (Collinson 1975, 119). Más vélemények szerint a fújtatós dudát Franciaországban találták fel (Meszlényi 1987, 387). A fújtató használatával kapcsolatban szintén felvetődik a cseh dudások közvetítő szerepe (Hankóczi 2007, 69). Meg kell azonban jegyezni, hogy a cseh–morva–lengyel fújtatós dudatípusoknál alkalmazott derékszögű bekötőelem az alföldi dudáknál nem található meg, hanem a délszláv dudatípusok jellegzetessége. Valószínű tehát, hogy a dél-alföldi dudák kialakulását vagy közvetlen cseh, vagy még inkább Dráva-melléki cseh és horvát közvetett hatások befolyásolhatták. 

34. kép: Kecskefejes dudán játszó kanász. (Romhány, 1963) ELTE HTK ZTI
35. kép: Menyecskefejes dél-alföldi dudán játszó parasztzenész. (Domaszék, 1967) ELTE HTK ZTI

Külön csoportnak vehetjük a magyarországi és a déli szomszédos országokban élő délszláv népcsoportok körében elterjedt dudatípusokat. Széles körben elterjedt a köznyelvi szóhasználatban a gajda elnevezés, amit a korábbi vélekedések szerint leginkább a magyarországi szerb és horvát népcsoportok használtak a dudára (Füzes 1958, 179). Valójában a Maros menti szerbek, a bácskai bunyevácok és szerbek, a baranyai bosnyákok, a Dráva menti sokácok és a Budapest környéki horvátok és szerbek köznépi szóhasználatában csak a gajde többes számú alak elterjedt (G. Szabó 2004, 23). Az egyenes basszussípszáras, hengerfejes, dupla sípszáras gajde jellegzetessége a sípszár végére illesztett, két részből kialakított fatülök (rog vagy lula), amely a kontrasíp hangját felerősíti, s ezáltal a ritmuskíséret szerepét kiemeli. Eredetileg fújtató nélküli típus, de az idős dudások fogaik elvesztése miatt már nehezen tudták megszólaltatni hangszerüket, ezért az 1960-as évektől adatolható, hogy a dudatípust már fújtatóval látják el (Végh 2004, 239–247). A hasonló, de egyetlen fadarabból kialakított tülökkel ellátott gajde dudatípus (amelynél a kontrasíp hangja más hangszínű) Szlavóniában és Bácskában terjedt el. A Vajdaságban és a Bánátban a gajde jóval nagyobb típusa található, amelynél a tülök (rog) mérete is kétszeres. A bácskai és bánáti szerbek és a bácskai bunyevácok is fújtatóval használják ezt a dudatípust (G. Szabó 2016, 189–190). A Dráva menti horvát és bosnyák településeken elterjedt dude favályús szerkezetű, fújtatós dudatípus, amelynek kettős sípszárába négy szimpla sípot illesztenek. Ugyanez a típus a Dráva mentén mindkét oldalon és magyar nyelvterületen Sellyétől Csurgóig elterjedt (G. Szabó 2004, 24) 

 36. kép: Sokác dudás gajde fújtatós dudával. (Mohács, 1941) ELTE HTK ZTI
37. kép: Dráva menti dudás dude fújtatós dudával. (Berzence, 1968) ELTE HTK ZTI

A táncázas zenészek körében gyakran ismétlődő megállapítás, hogy a dudák szinte kizárólag a pásztorok kezén maradtak fenn a Kárpát-medencében (G. Szabó 2016, 187). Ennek ellentmond azonban, hogy az alföldi területek 20. századi dudásainak csak a hatodrésze volt pásztor (Hankóczi 2007, 44–45). A moldvai csángók között szintén több a földműves dudás, mint a pásztor (Stuber 2010, 55–56). Emellett a Néprajzi Múzeum Etnológiai Archívumának anyagának vizsgálatából az is kiderül, hogy a dudahasználat nem általános pásztorhagyomány, hanem elsősorban a kanászokhoz, kisebb mértékben a juhászokhoz köthető (Brauer-Benke 2014, 191). Az Alföldön a pásztordudások főleg északon jellemzőek, a középső és déli részeken csak Kiskunhalas térségéből és Dévaványáról vannak róluk adatok. Az Alföld középső és déli részeire viszont a parasztdudások, illetve a vándorló-kéregető dudások voltak jellemzőek (Szűcs 1977, 200). Utóbbiak esetében számításba kell venni, hogy olykor kényszerűségből választották a zenészmesterséget, mert akadt közöttük vak, sánta és egyéb testi gyengeséggel élő személy, akik a paraszti munkára nem voltak alkalmasak. Azonban ahhoz, hogy valaki a földmunkára alapuló paraszti társadalomban zenélő-kéregető életmódot tudjon folytatni, már szükség volt a polgárosuló, urbanizálódó paraszti társadalomra, így nem lehet véletlen, hogy az Alföld északi területeiről vándor-kéregető dudásról nincs adatunk. Míg a kecskefejes „felföldi” dudatípus pásztorhangszernek tekinthető, a dél-alföldi duda sokkal inkább paraszthangszer, sőt kialakulása is a parasztság polgárosodásával függ össze. Valószínűleg éppen ennek köszönhetően, a neofolklórista táncházmozgalomban és a népzeneoktatásban nem kaphatott szerepet, mert a hagyományőrzés sokkal inkább a hagyományos kultúra régiségére, semmint annak modernizálódására fókuszál. Ez összességében azért sajnálatos, mert a magyar dudazene legalább annyira köthető a paraszti társadalomhoz, mint a pásztorkultúrához, ezért a hagyományőrzésnek erre a hangszerre is ki kellene terjednie. Ráadásul a magyarnak tekinthető dudatípusok közül a dél-alföldi duda a „felföldinél” sokkal alkalmasabb lenne a hungarikumok közé sorolásra, mert ennek használata nem terjedt el a szomszédos népek körében. 

38. kép: Dudás vízimolnár dél-alföldi dudával (Szeged-Alsóváros 1900) Szakál 1991 nyomán 
39. kép: Dudás koldus a Pokol pince előtt dél-alföldi dudával. (Kiskunfélegyháza, 1900 körül) Szakál 1991 nyomán

Brauer-Benke József

---

Felhasznált irodalom

• Arany János. 1961. Arany János drámafordításai 2. Arisztophanész II. Budapest: Akadémiai Kiadó
• Baines, Anthony. Bagpipes. Oxford: Oxford University Press, 1960
• Bartha Dénes. 1934. A jánoshidai avarkori kettőssíp. Archeologia Hungarica, XIV., 1–107.
• Bartók Béla. 1912. „A magyar nép hangszerei. II. A duda”. Ethnographia 23: 110–114.
• Bereczki Imre. 1947. „Adatok Ecseg társadalomrajzához”. Ethnographia 58: 258–263.
• Birckenstein, Anton Ernst Burkhard von. 1686. Erz-Herzogliche Handgriffe dess Zirckels und Linials, Oder Ausserwehlter Anfang zu denen Mathematischen Wissenschaften. Wien:Johann van Ghelen.
• Bisagni, Jacopo. 2015. „Flutes, pipes, or bagpipes? Observations on the terminology of woodwind instruments in Old and Middle Irish.” In Early medieval Ireland and Europe: chronology, contacts, scholarship. A Festschrift for Dáibhí Ó Cróinín, szerk. Pádraic Moran, Immo Warntjes, 343–394. Turnhout: Brepols [Studia Traditionis Theologiae 14].
• Bonfini, Antonio. [1487–1495] 1995. A magyar történelem tizedei. Fordította: Kulcsár Péter. Balassi Kiadó: Budapest.
• Brauer-Benke, József. 2014. A népi hangszerek története és tipológiája (különös tekintettel a Kárpát-medence és környezete hangszereire) Budapest, Magyarország : MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézet,
• Brauer-Benke, József. 2021. „A duda hangszertípus történetének forráskritikai elemzése (A duda mint hungarikum).” In: Lipták, Dániel; Richter, Pál; Salamon, Soma (szerk.) Amerre én járok. Tanulmányok a 70 éves Pávai István tiszteletére. Budapest, Magyarország : Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Bölcsészettudományi Kutatóközpont 111-140.
• BRZL. 1983. „Duda”. In Brockhaus Riemann Zenei Lexikon I. kötet, szerk. Boronkay Antal, 468. Budapest: Zeneműkiadó.
• Chrysostom, Dio. 1932. Discourses 1–11. Cambridge MA: Harvard University Press.
• Collaer, Paul – Elsner, Jürgen szerk. 1983. Nordafrika. [Musikgeschichte in Bildern I. 8]. Leipzig: Deutscher Verlag für Musik
• Collinson, Francis. 1975. The Bagpipe. London: Routledge & Kegan Paul.
• Csajághy György. 1998. A felgyői avar síp és történeti háttere. Budapest
• Csűry Bálint. 1935. „Csedudás”. In Szamosháti szótár A–K. Budapest: Magyar Nyelvtudományi Társaság.
• Deutsch, Walter. 1982. Das grosse niederösterreichische Blasmusikbuch.  Wien: Brandstätter
• Esterházy Pál. 1770. Fraknai groff Esterhas Pál Énekes Könyvei, kik négy részbe foglaltatnak Az MDCLXX. esztendőben. Kézirat. Országos Levéltár családi iratai.
• Farmer, Henry George. 1936. „Turkish instruments of music in the seventeenth century”. Journal of the Royal Asiatic Society 1: 1–43.
• Frisk, Hjalmar. 1960. Griechisches etymologisches Wörterbuch. Heidelberg: Carl Winter.
• Füzes Endre. 1958. „A duda (gajda) készítése Mohácson.” In A Janus Pannonius Múzeum évkönyve III., szerk. Dombay János, 179–186. Pécs.
• Geleji Katona István - Keserűi Dajka. János. 1636. Öreg graduál. Az keresztyeni üdvözitö hitnek egy nyomban ...Gyulafehérvár: Fejedelmi nyomda.
• Golden, Peter B.1992. An Introduction to the History of the Turkic Peoples (Ethnogenesis and State-Formation in Medieval and Early Modern Eurasia and the Middle East) Wiesbaden: Otto Harrasowitz
• G. Szabó Zoltán. 2003. „A dudaábrázolások elemzési lehetőségei”. Néprajzi Értesítő 85: 157–173.
• G. Szabó Zoltán. 2004. A duda. Budapest: Magyar Néprajzi Múzeum [A Néprajzi Múzeum Tárgykatalógusai 9].
• G. Szabó Zoltán. 2016. „Pásztorok – dudák – pásztorművészet: Egy társadalmi csoport művészeti öröksége a 20–21. században”. In Tanácskozás a pásztorművészetről, szerk. Juhász Zoltán, 179–199. Budapest: Magyar Művészeti Akadémia.
• Györffy György. 1972. „Az Árpád-kori szolgálónépek kérdéséhez”. Történelmi Szemle 15: 261–320.
• Hankóczi Gyula. 1982. „Dudák és dudások Mezőkövesd környékén”. In Néprajzi tanulmányok Dankó Imre tiszteletére, szerk. Balassa Iván és Ujváry Zoltán, 817–826. Debrecen.
• Hankóczi Gyula. 2007. Foszlányok az alföldi duda emlékeiből. Budapest: Timp.
• Haraszti Emil. 1926. Hangutánzás és jelentésváltozás az egyetemes és a magyar hangszertörténetben. Budapest: Budavári Tudományos Társaság.
• Herkely Károly. 1939. A mezőkövesdi matyó nép élete. Budapest: A Kir. Magy. Pázmány Péter Tudományegyetem Néprajzi Intézete.
• Hickmann, Hans. 1961. Ägypten. [Musikgeschichte in Bildern II/1]. Leipzig: Deutscher Verlag für Musik
• Howard, Albert A. 1893. „The Αὐλός or Tibia." Harvard Studies in Classical Philology, Vol. 4. 1-60.
• Hunfalvy János. 1856. Magyarország és Erdély eredeti képekben 1. Darmstadt
• Ibn Manzúr. 1979. Liszán al-arab, kiad. Abdalláh Ali al-Kabír, Muhammad Ahmad Haszaballáh, Hásim Muhammad al-Sázili. Kairó: Dár Szádir.
• Kiss Gábor. 2013. „Az Ulászló-graduále utóélete az újabb kutatások fényében”. Magyar Egyházzene 20: 315–322.
• Kodály Zoltán. [1937] 1951. A magyar népzene. Vargyas Lajos példatárával. Budapest: Zeneműkiadó.
• Kozák József. 2001. „A duda a Kárpát-medence népeinek hangszeres zenéjében”. In A duda, a furulya és a kanásztülök, szerk. Agócs Gergely, 373–420. Budapest: Planétás.
• Kubinyi Ferenc. [1854] 1984. „Függelékül Mátray Gábor úr cikkéhez”. In Mátray Gábor, A muzsikának közönséges története és egyéb írások, 333–337. Budapest, Magvető.
• Lajtha László. 1992. „A tárogató vándorútja Perzsiából Európába.” In Lajtha László összegyűjtött írásai, szerk. Berlász Melinda, 189–190. Budapest: Akadémiai Kiadó.
• Lommel, Arle. 2010. „More on Contra-Chanter Bagpipes”. The Galpin Society Journal 63: 241.
• Madarassy László. 1934. „A palóc duda”. Néprajzi Értesítő 27: 81–88.
• Manga János. 1950. Nógrádi dudások. Budapest [A Néprajzi Múzeum Füzetei 12].
• Manga János. 1968. „Magyar duda – magyar dudások a XIX–XX. században.” Népi kultúra –Népi Társadalom, I., 27–186.
• Mátray Gábor. 1984. A muzsikának közönséges története és egyéb írások. Budapest: Magvető.
• Meszlényi Attila. 1987. „A musette – a dudák királynője.” Magyar Zene, XXVIII /4., 379–392.
• Nagy Iván. 2002. A csallóközi dudáshagyomány. Pozsony: Kalligram Kiadó
• NGDMI. Sadie, Stanley (szerk.). 1984. The New Grove Dictionary of Musical Instruments I–III. London: Macmillan.
• OklSz. 1902–1906.  Magyar Oklevél Szótár, szerk. Szamota István és Zolnay Gyula. Budapest: Hornyánszky Viktor Könyvkereskedése.
• Pacsich János. 1808. „Bács megyei népöltözetek”. Kézirat. OSZK Kézirattár, Fol. Hung. 685.
• Partridge, J. K.– Jeal, Frank. 1977. „The Maltese Zaqq”. The Galpin Society Journal 30: 112–144.
• Piddington, Ralph. 1952. An Introduction to Social Anthropology. London, Oliver & Boyd.
• Praetorius, Michael. [1618] 1980. Syntagma musicum of Michael Praetorius. Vol. 2: De Organographia 1–2. New York: Da Capo.
• Rashid, Subhi Anwar. 1984. Mesopotamien. [Musikgeschichte in Bildern II]. Leipzig: Deutscher Verlag für Musik
• Räsänen, Martti. 1920. Die tschuwassischen Lehnwörter im Tscheremissischen. Helsinki: Société finno-ougrienne
• Režný, Josef. 1990. „Das Niederlausitzer Glossarium: Zur Typologie sorbischer Dudelsäcke”. Lětopis, 33: 23–31.
• Sachs, Curt. 1942. The History of Musical Instruments. London: J. M. Dent & Sons.
• Sárosi Bálint. 1998. Hangszerek a magyar néphagyományban. Budapest: Planétás Kiadó.
• Sárosi Bálint. 2019. Dudások, cigányzenészek – A hangszeres magyar népzenei hagyomány. Budapest: Nap Kiadó.
• Stuber György. 2010. Moldvai csángómagyar „síposok”. Dudakultúra a magyar nyelvterület legkeletibb részén, 1973–2010. Kolozsvár: Kriza János Néprajzi Társaság.
• Szabolcsi Bence. 1959. „A XVII . század magyar főúri zenéje”. In A magyar zene évszázadai I. Budapest: Zeneműkiadó. 209–272.
• Szakál Aurél. 1991. „Emberfejes dudafejek a Dél-Alföldön.” In Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, Szeged 153-173.
• Szakál Aurél. 1992. „A szegedi menyecskefejes duda.” In: Zenetudományi dolgozatok 1992–1994, szerk. Felföldi László és Gupcsó Ágnes, 192–215. Budapest: MTA ZTI.
• Szűcs Sándor. 1977. „Régi vándordudásokról, hegedűsökről.” In Bencze Lászlóné – Héthy Zoltán: Szivárványos az ég alja. Bihari népdalok. Berettyóújfalu, Berettyóújfalu Nagyközségi Tanács.
• Tanai Péter. 1995. „Sós Antal és dudái.” Arrabona 34: 321–371.
• TESz.  1967–1976. Benkő Loránd (főszerk.) A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára I–III. Budapest: Akadémiai Kiadó.
• Török Gyöngyi. 1993. „A kódex miniatúrái”. In Graduale Strigoniense (s. XV/XVI) I., szerk. Szendrei Janka, 15–16. Budapest: MTA Zenetudományi Intézet [Musicalia Danubiana 12/1].
• Urbeltz, Juan Antonio. 1981. „Notas sobre el xirollaru en el país vascó.” In Eusko Ikaskuntza – Sociedad de Estudios Vascos. Folklore 1., 175–215. San Sebastian: Asmoz ta jakitez.
• Vahot Imre. 1853. „Kecskemét és kecskeméti puszták.” In Magyarország és Erdély képekben I., szerk. Kubinyi Ferenc és Vahot Imre. 83–95. Pest: Emich Gusztáv.
• Végh Andor. 2004. „Zemljopisna rasprostranjenost gajdi i duda u Baranji u 20. stoljeću” [A gajde és a dude elterjedése Baranyában a 20. században]. Osječki Zbornik 27: 239–247.
• Zolnay László. 1977. A magyar muzsika régi századaiból. Budapest: Magvető.