Ismerettárunkban Brauer-Benke József, az ELTE HTK Zenetudományi Intézet tudományos főmunkatársa a tárogató történeti hátterét és a hozzá kapcsolódó tévhiteket mutatja be, emellett kitér arra is, miként vált a hangszer a nemzeti emlékezet egyik jelképes elemévé.
A tárogató hangszerünkkel kapcsolatban mindjárt az elején érdemes tisztázni, hogy a kuruc korszak tárogatója egy billentyűzet nélküli, duplanádnyelves, vagyis az oboa hangszertípussal rokonítható nyelvsíptípus volt. Ezzel szemben a már billentyűzettel ellátott, szimplanádnyelves reformtárogatók a német rendszerű szopránszaxofonokkal rokonítható, ám azoktól eltérő hangolónyílás-rendszerű, fából készült, magyar fejlesztésű unikális hangszerek (Pap 1994, 183). Mivel a hangszertípus egyik fejlesztője, Stowasser János a hangszerét Rákóczi-tárogató néven forgalmazta, illetve amikor 1906. október 29-én II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársai hamvait hosszas tervezést és politikai alkudozást követően újratemették, a hamvakat kísérő vonatot országszerte az új hangszerrel játszott kuruc dalokkal köszöntötték. Ennek és az ezt követő ünnepi rendezvénysorozatnak köszönhetően a két tárogató, a duplanádnyelves és a billentyűzettel ellátott szimplanádnyelves, a köztudatban történetileg is összefonódva vált végérvényesen a kétszáz évvel korábbi szabadságharcnak, illetve a fejedelemnek és kurucainak „autentikus hangszerévé” (Brauer-Benke 2022, 144).
1. Kuruc kori duplanádnyelves tárogató 2. Billentyűs, szimplanádnyelves reformtárogató 3. Stowasser János újsághirdetésben mutatja be a tárogató különböző típusait
Ennek a két hangszert összemosó általános tévhitnek is köszönhető, hogy a Hungarikumok Gyűjteményében a felvételre javaslattevő adatlap leírásában olvasható vélekedés szerint: „A tárogató a magyar történelem kísérője a honfoglalástól napjainkig.” E kijelentés összességében arra enged következtetni, hogy a honfoglaló magyarok már magukkal hozhattak tárogató típusú hangszereket. A korai hangszerneveink között azonban nem található meg a tárogató elnevezés, mert annak legkorábbi felbukkanása az 1533-ban kiadott Murmellius-féle latin–magyar szójegyzékben található, és „Ascaula-Taragato syp” alakban jelenik meg először (Szamota 1896, 38). A korábbi kutatások ezt az alakot egyszerűen jelentésbeli átfedésként próbálták meg értelmezni, és ennek alapján úgy vélték, hogy a duda és a tárogató hasonló játékmódja miatt a „tömlős tárogató síp” egész egyszerűen dudát jelenthetett (Éri 2001, 253–256). A hangszerábrázolások vizsgálata azonban rámutat arra, hogy az „Ascaula-Taragato syp” alak a német nyelvterületen Platerspiel elnevezésű hólyagsípra utalhat, az ugyanis a magyar nyelvterületen szintén ismert volt. Ezt egy 1510-es évekre datált, felső-magyarországi festett fadombormű is igazolja, amelyen az Atyaistent egy tárogatós és egy hólyagsípos zenélő angyal kíséri (Szekeres-Farkas 2004, 52). Ez egyben a tárogató hangszertípus eddig ismert legkorábbi honi ábrázolásának is tekinthető (Brauer-Benke 2023, 215).
Atyaistent kísérő tárogatós és hólyagsípos zenélő angyalok. 1510 (Szekeres- Farkas 2004 nyomán)
A történeti tárogató őse keleten, a pártus időszakban bukkan fel: 160-ból, Hatra város templomából ismert egy lakodalmi zenészeket ábrázoló márványlap, amelyen jól felismerhető a dupla nádnyelves, kúpos furatú nyelvsípra jellemző ajaktámasztó korong ábrázolása (Rashid 1984, 157). Az etimológiai kutatások alapján a hangszer elnevezése az óperzsa szru-nāda (’kürtnád’ vagy ’kürthangzás’) alakig vezethető vissza (Picken 1975, 485). A hangszertípus elterjedését és az elnevezés átvételét igazolja, hogy hasonló elnevezésű és felépítésű nyelvsípok Belső-Ázsiában a perzsa szurná, az üzbég és tádzsik szurnai, az afgán szornaj és az ujgur szurnaj. A Kaukázus környékén és Kelet-Európában az örmény és grúz, illetve török és bolgár zurna, a macedón és szerb zurla, az albán szurlja, a román szurla, a kelet-ukrajnai szurmá. Észak- és Kelet-Afrikában a tunéziai zokra és a kenyai nzumari. Valamint Kelet- és Délkelet-Ázsiában a kínai szuona, a kambodzsai szralai, a maláj szurnai és az indiai shehnáj (Brauer-Benke 2014, 200). Ezek alapján joggal adódik a feltételezés, hogy ha a honfoglaló magyarság keletről hozott volna magával egy ilyen nyelvsíptípust, akkor annak elnevezése a felsorolt hangszernevekhez hasonló lenne.
Dupla nádnyelves, kúpos furatú nyelvsípon játszó lakodalmas zenész ábrázolása. Hatra, i. sz. 160 (Rashid 1984 nyomán)
Minthogy a történeti forrásokban olykor szinonimaként szerepel a töröksíp és a tárogató hangszernév, emiatt a népzenekutatók nem is tesznek különbséget a két hangszer között (Sárosi 1998, 95. és Pávai 2012, 181). A 18. századi források elemzéséből és a 19. századi leírásokból azonban egyértelműen kiderül, hogy van rá példa, amikor a két hangszert egyszerre említik, ezért a hangszer történetével behatóbban foglalkozó szerzők hajlanak arra, hogy az elnevezések két különböző dupla nádnyelves nyelvsípot takarhatnak (Réthei Prikkel 1918, 8. és Sudár–Csörsz 1996, 88–89). A töröksíp elnevezés legkorábbi ismert adata azonban csak 1643-ból való: II. Rákóczi György és Báthory Zsófia esküvőjén kiemelik a lengyel és a töröksíposok játékát (Bárdos 1990, 114). Ezért a tárogató és a töröksíp elnevezés közötti időbeli különbség magyarázatul szolgálhat a két hangszer különböző eredetére, és a későbbiekben bekövetkezett jelentésátvitel során kezdték el a két eltérő felépítésű és eredetű nyelvsípot egymás szinonimájaként is nevezni (Réthei Prikkel 1918, 5). Ráadásul a hangszertörténeti áttekintések összességében arra mutatnak, hogy sokszor egymástól különböző fúvós hangszerekre is alkalmazták a tárogató elnevezést (Haraszti 1918, 246). Ennek alapján úgy tűnik, hogy a duda elnevezéshez hasonlóan gyűjtőfogalomként a tárogató hangszerelnevezést is a fúvós hangszerek több típusára használhatták. Amire jó példa Kupeczky János cseh származású magyar–szlovák barokk festő 1690-ben készített, eredeti magyar leírásában „Tárogatón játszó férfi.” című festménye, amelyen jól láthatóan egy magrésfurulyán, vagyis ajaksípon, és nem nyelvsípon játszó férfit ábrázoltak.
Kupeczky János 1690-ben készített „Tárogatón játszó férfi.” című festménye
Mivel a tárogató hangszerelnevezés és a hangszertípus legkorábbi ismert ábrázolásai is a 16. század elejéhez kötődnek, joggal adódhatna a feltételezés, hogy a hangszertípus ekkor jelent meg először a magyarság körében. A tárogató szónak a 16. század eleji latin–magyar szójegyzékekben való felbukkanása azonban nem feltétlenül jelenti egy új hangszer megjelenését, mert a protestantizmus elterjedésének köszönhetően a szótárak és szójegyzékek összeállítói a latin hangszerneveket igyekeztek magyar kifejezésekkel visszaadni (Király 1987, 31). A történeti etimológiai kutatások szerint a „tárogató” kifejezés eredete egyértelműen még nem tisztázott, mert lehet a „tár” ige gyakorító képzős alakjának folyamatos melléknévi igeneve, amely alapján a tárogatósíp eredeti jelentése „nyitogató, billegető, billentyűs síp” lehetett, de nem zárható ki az sem, hogy hangutánzó szó (TESz 3. 1976, 856).
Tekintve, hogy az 1585-ből ismert Calepinus latin–magyar szótárában „tibia – Billegető sip tarogato sip” formában szerepel (Melich 1912, 314), és a 15. század első negyedéből származó Schlägli szójegyzékben a gayd szó tibia megfelelésben található (Szamota 1894, 85), felvetődik annak a lehetősége, hogy a tárogató korábban a latin gayd formában lehetett ismert. Mivel a török elől menekülő és nálunk letelepedő délszláv népek a gajda szót a dudára használják, a történészek körében általánosan elterjedt tévhit, hogy az 1272–1325 közötti időszakból származtatható, Veszprém megyei Gajdosbogdány helységnévre utaló „aliam terram Goydusbogdan uocatam” bejegyzés gajdos, azaz dudás elnevezésű zenészek által lakott falunévre utal (Györffy 1972, 298). Gajdosbogdány helységnevét a szlovák kutatók szintén dudások lakóhelyének vélik, ám azok szerintük szlovák származásúak lehettek, mert a Bogdan kifejezésben a Bog dan, vagyis ’Isten adománya’ alakot vélik felfedezni, illetve a 16–17. századtól datálható Gajdos családnév szlovák elterjedésével érvelnek (Elschek 1983, 229). Az etimológiai kutatások szerint azonban a középkori gajd szavunk tisztázatlan eredetű, és a Balkánon a vlach pásztorkodás által elterjedt gajda tájszót a középkori gajd kifejezéstől független, későbbi szerb vagy horvát átvételnek tartják (TESz I. 1967, 1013).
Ehhez kapcsolódóan az oklevélben említett Goydusbogdan helységben egy 1351-es adat szerint trumbatores, vagyis királyi trombitások élnek, és egy 1488-as adat szerint az ezzel a hellyel azonosítható „Kysbogdan” birtokosa Trombitás Balázs (Zolnay 1977, 268). Ebből kifolyólag már korábban felvetődött annak a lehetősége, hogy a Schlägli szójegyzék gajd–síp–tibia elnevezéseinek szinonim jelentéstartalma miatt a Gajdosbogdány helységnevet Síposbogdánynak is lehet értelmezni (Pais 1975, 236). Ezért a Gajdosbogdány helységnév a királyi trombitások és síposok lakóhelyét jelentheti (Lajtha 1992, 190).
Az arab nyelvi etimológiai kutatások alapján a gajd elnevezés eredeti arab ghaiţa alakjában, illetve ghayta, gha’ita vagy ghita alakjaiban a kúpos furatú oboaféléket jelöli a mozarab területeken és Észak-Afrikában. A kúpos furatú ghajta (ghaita) síptípust már 1377-ben említi leírásában Ibn Battúta arab történetíró, aki azt írja, hogy az az iraki szurnajhoz hasonló hangszer (EI 2. 1991, 1027). Észak-Afrikában a duplanádnyelves sípok a történelmi hagyományok miatt különböző elnevezésekkel ismertek, mert a kúpos furatú duplanádnyelves típusok valószínűleg még az Omajjádok mekkai származású arab dinasztiája idején, a 661–750 közötti időszak terjeszkedése által terjedhettek el a térségben. Míg a hengeres furatú duplanádnyelves típusokról úgy vélték, hogy csak az oszmán-törökök által, a 15–16. század folyamán jelenhettek meg (Delphin–Guin 1886, 48). Marokkóban a kúpos furatú, duplanádnyelves sípok elnevezése a ghaita, amelynek hét felső és egy alsó állású ujjnyílása van (Rouget 1985, 312). Marokkóban a kúpos furatú duplanádnyelves sípok ujjnyílásainak elnevezéseire perzsa sorszámneveket használnak, ami azt bizonyítja, hogy az arabok a perzsáktól vették át a hangszertípust (EI 2. 1991, 1027). A gajd elnevezés azonban nem arab eredetű, hanem a vulgáris latin wactare, illetve a korai francia guetter kifejezésből eredeztethető, amelyekből a középkori angol wayte és a modern angol wait is származik, és eredeti latin és francia jelentésében azokra a személyekre utalt, akik nyelvsípjaikkal éjjelente óránként jelezték az időt (EI 2. 1991, 1028). Az angol hangszertörténeti kutatások szintén rámutattak, hogy a 13. század elején az angol éjszakai toronyőrök, a wachtmanek hangszere a wayghte vagy wayte pipe volt, ami egy nyelvsíp lehetett, és az általuk előadott esti szignálsor volt a good noise, illetve a bon gayte (Galpin 1965, 119–120).
1. Gaita nyelvsípon játszó zenész. Algéria. 2. Alghaita nyelvsípon játszó zenész. Kamerun
Ezek alapján felvetődik annak a lehetősége, hogy a 13. században gajdnak nevezett hangszerünk az Árpád-kori szolgálónépek toronyőrhangszere lehetett, mivel a kötelező templomépítések és a recens tűzveszély miatt az Árpád-kori szolgálónépek között valószínűbb, hogy toronyőröket kell feltételeznünk, és nem dudásokat. A dupla nádnyelves síppal történő, toronyőrök általi időjelzés szokása az Alföldön és a Felvidéken több helyen is egészen a 19. század végéig fennmaradt. Eger városából az 1866-ból fennmaradt rendelkezésben olvasható, hogy rendszeres kötelessége a toronyőrnek „minden óranegyedben az erkély négy oldaláról jelt adni a síp vagy trombitába az óranegyed számával megegyező egyes belefúvás által” (Bárdos 1987, 181). Az 1870-es években a balmazújvárosi bakter óránként megfújta a hangszerét a toronyban, ami a tanyavilágnak jelezte az időt (Tóth 1899, 297). Rimaszombat városában még az 1890-es évek elején is minden óranegyedben megfújták a tárogatókat a templom tornyában, miközben az őr a négy égtáj felé tekintgetett (Findura 1894, 145–147). Jászapátin 1897-ben a toronyőr még egy régi tárogatóval jelezte az órákat (Supka 1906, 3).
Mindezek alapján adódik a feltételezés, hogy ha nem is a honfoglalás kora óta, de az Árpád-kortól valóban jelen lehetett történelmünkben a tárogatósíp. Ráadásul bár a hangszer perzsa eredetű, de hozzánk nyugatról érkezhetett, mert az arabok által, Észak-Afrikán keresztül jutott el először a spanyol nyelvterületre. A hangszertípus 13. századi délnyugat-európai elterjedését a Cantigas de Santa Maria kódex CCCX. kantigáján látható ajaktámasztó korongos nyelvsípok ábrázolása bizonyítja, és már itt megjelenik a nyugat-európai típusokra jellemző, harang alakú tölcsér. Ez a nyugati eredetű átvétel egyben arra is magyarázatul szolgálhat, hogy nálunk miért nem terjedt el a zurna hangszernév. Ugyanis mire a hengeres furatú zurna sípok a törökök által megjelentek, addigra a nyugati közvetítésű, kúpos furatú rokonhangszerek szintén ismertek voltak, és a töröksíp elnevezés legkorábbi, 1643-as felbukkanásakor, II. Rákóczi György és Báthory Zsófia esküvőjén egyaránt szó esik a lengyel és a török síposok játékáról (Bárdos 1990, 114). 1668-ban I. Rákóczi Ferenc udvari zenészei között egy török- és egy lengyelsípos is található (Isoz 1929, 53). A II. Rákóczi Ferencet 1708-ban hajnali muzsikával köszöntő zenészek között is kiemelt szerepet kapnak a trombitások és síposok, és az utóbbiak között külön díjazzák a „török és a salezmai”, vagyis a német síposokat (Esze 1955, 73–75).
Gajta nyelvsípokon játszó zenészek ábrázolása a Cantigas de Santa Maria kódex CCCX. kantigáján. 1280
A dob, trombita és töröksíp összeállítású, törökös zenei világú együttesek alkalmazása a Habsburg-házzal szembenálló erdélyi fejedelmek politikai állásfoglalását is tükrözte. A 18. században a Rákóczi-szabadságharchoz való kötődése miatt a tárogató egyre inkább nemzeti hangszer jelleget öltött. Mivel a nemzeti hangszerek fogalma szorosan összefüggött a modern nemzetek kialakulásával, így ezekről valójában csak a 18. századtól beszélhetünk. Ezzel együtt megjelenik a hatalom birtokosai részéről annak az igénye, hogy ezekben a szimbólumokban a lázadást jelképező eszközöket lássanak. A szóbeli hagyományra épülő történet, miszerint az osztrákok a Rákóczi-felkelés után összegyűjtették és elégették a tárogatókat, mert a függetlenség jelképét látták bennük, valószínűleg csak afféle költői túlzás, amely történet legkorábban Auguste de Gérando francia esszéíró és a magyar nemzeti függetlenségi törekvések pártfogója 1845-ben megjelent, Erdélyről szóló könyvéből ismert (Gérando 1845, 268). Ám ennek történelmi hitelességét a tárogató használat legfőbb pártfogója, Fáy István gróf a Vasárnapi Ujság 1859. október 16-i számában már kétségbe vonja (VU 1859, 512). Meg kell azonban jegyezni, hogy bár a tömeges tárogatóégetésről mindeddig nem került elő azt bizonyító leírás, az 1848–49-es szabadságharc leverését követően a nemzeti önállóságot szimbolizáló Kossuth-bankókat nyilvánosan és tömegesen égették el a császáriak. Ilyen eseményre került sor Pesten 1849 októberében, majd a miskolci piacon, ahol november 17-én nyilvánosan 700 000 pengőforint értékű Kossuth-bankót égettek el (Spira 1998, 175. kép). Ezért a történteknek köszönhetően a tömeges tárogatóégetés szóbeli hagyománya könnyen elterjedhetett, illetve tovább élhetett (Brauer-Benke–Legeza 2021, 20–21). Ehhez kapcsolódó, történetileg eddig meg nem erősített adat egy, a tárogatók hatósági betiltására vonatkozó híradás, amely a Lipcsében, 1814 novemberében megjelent Allgemeine Musikalische Zeitung „Geschichte der Musik in Siebenbürgen”, vagyis „Erdély zenetörténete” részében olvasható. Ebben kiemelik, hogy a székelyek toborzáshoz egy régi dupla nádnyelves síptípust használtak, amit „töröksíp”-nak és „tárogató síp”-nak, illetve, mivel a 18. század elején a „Rákóczi-féle felkelésben” jelzőhangszer volt, „Rákóczi-síp”-nak is neveztek, ezért a Rákócziról és Bercsényiről szóló „Jai né-ked Szegény magyar Nép!” nótával együtt a hangszer használatát a kormány betiltotta (AMZ 1814, 770).
Miután a romantika nemzeti ébredést szolgáló buzgalma életre hívta a nemzeti opera műfaját, a kuruc kor dalainak és táncainak felelevenítéséhez igény volt egy, a korszak zenei igényeinek is megfelelő tárogató kialakítására. Mivel a dupla nyelvsípos típusokon alkalmazott újítások nem váltak be, ráadásul a korabeli cigányzenekarok körében már elterjedtek a klarinétok, a hangszerkészítők a szaxofon szimpla nádnyelves fúvókájával kezdtek el kísérletezni. Ehhez a korabeli német és francia oboák billentyűzetét, illetve az alsó hangokra a német rendszerű klarinét billentyűzetét társították. Az új hangszerre 1897. szeptember 15-én a cseh–német határvidékről, Kraslicéből (Graslitz) származó Stowasser János jelentett be először szabadalmat, amelyet a Magyar Királyi Szabadalmi Hivatal IX/d. osztálya jóváhagyott, és arra a 11545. lajstromszám alatt szabadalmi engedélyt adott (Szabadalmi Közlöny 1898. június 2.). A pedálcimbalom kifejlesztésével már hírnevet szerzett, csehországi Dubečből (ma Prága egyik kerülete) származó Schunda Vencel József hangszergyáros csak szeptember 17-én, a Stowasser-féle szabadalommal szemben nyújtott be javítási szabadalmi igényt, és a Stowasser-féle tárogató szaxofonszerű fúvókája helyett a B klarinét fúvókáját alkalmazta a hangszerén (Szabadalmi Közlöny 1899. január 21.). Schunda azonban a pedálcimbalom feltalálójának hírnevével felvértezve, 1894–96-ra datálva, visszamenőleg magáénak tudta be a tárogató megreformálásának dicsőségét, de azon kijelentése, miszerint 1897-ben kizárólagos szabadalmat kapott egy javított tárogatóra, tényszerűen nem igaz (Schunda 1907, 93). Mert bár 13545. lajstromszám alatt valóban szabadalmat kapott, de csak 1899-ben, és ez sem volt kizárólagos, hanem csak a 11545. számú találmány javítási szabadalma. Stowasser és Schunda egyaránt magukat hirdették a tárogató igazi felújítóinak, és egymást azzal vádolták, hogy a másik a találmány alapgondolatát elleste és eltulajdonította. Ezért Stowasser az általa Rákóczi-tárogatónak nevezett hangszerét saját szabadalmi számával (11545) forgalmazta. Schunda viszont, mivel 1899-ig nem volt önálló szabadalma, ezért szabadalmi szám nélkül, pusztán a cége nevével ellátva dobta piacra a saját tárogatóját.
Stowasser János és fia 11545. lajstromszámú szabadalmi engedélye: 1898. június 18. (Brauer-Benke-Legeza 2021 nyomán)
Schunda V. József 13545. lajstromszámú szabadalma: 1899. január 31. (Brauer-Benke-Legeza 2021 nyomán)
Mivel a korabeli közvélemény egyre inkább Schunda nevéhez kötötte a hangszer kifejlesztését, így amikor 1906 augusztusának közepén dalosversenyt rendeztek Kassán, mint az „ország első szakértő gyárosát”, Schunda Vencel Józsefet hívták el Krasznahorkára, hogy a gróf Andrássy Dénes birtokában levő régi hangszereket, köztük tárogatósípokat is, megvizsgálja (Sajó-Vidék, 1906. szeptember 3.). Schunda a magával hozott dupla nádsípokkal megszólaltatta a gróf öreg tárogatóit, majd a vár aljánál összegyűlt nagyszámú érdeklődő hangos tetszésnyilvánítása közepette a mindig nála lévő tárogatóján eljátszott néhány kuruc nótát (Sajó-Vidék, 1906. augusztus 25.). Valószínűleg ez a jelenet ihlette gróf Andrássy Tivadarné gróf Zichy Eleonórát a „Krasznahorka büszke vára” című dal megírására, amely az Apolló című zenei folyóiratban 1910-ben megjelent, és néhány hónapon belül a Jumbola Record, valamint az Első Magyar Hanglemezgyár is megjelentette. A revíziós korszakban szélesebb körben is elterjedt, mert a trianoni békediktátum értelmében az elcsatolt magyar területek, köztük Krasznahorkaváralja elsiratásaként is lehetett értelmezni, és emiatt összefonódott az irredentizmussal (Brauer-Benke–Legeza 2021, 43).
Irredenta képeslap 1920-ból.
Laászló [F. Gyula]: Ébredj Árpád fia! Trianonra reagáló propaganda plakát 1920. június után.
Kellner és Mohrlüder Műintézete, Budapest.
Habár azon vád ellen, miszerint a tárogató „irredenta” hangszer lenne, Kodály Zoltán határozottan tiltakozott (Heti Újság, 1993. december 23.), az irredentizmussal való kapcsolatának köszönhetően közvetlenül a II. világháború után a tárogató nyilvános politikai ünnepségeken már csak nagyon ritkán szólalt meg, és nyilvános ünnepségeken, hangversenytermekben azért sem lehetett hallani, mert a tárogatónak nem alakult ki zeneirodalma. Ehhez kapcsolódóan elterjedt az a vélemény, hogy a hangszer háttérbe szorulásában annak is szerepe lehetett, hogy zenekutatóink és zeneszerzőink a tárogatóval szemben eléggé negatív hozzáállást tanúsítottak (Népszabadság 1994. április 26.). Valójában a zenekutatók és a zeneszerzők a reformtárogatóval szemben nem kizárólag annak irredenta szimbolikája miatt, hanem leginkább azért voltak elutasítóak, mert a közvélekedés egyre inkább összemosta a régi és az új hangszertípust, és a billentyűs reformtárogatóról mint ősi hangszerről beszéltek. A kommunista vezetés amúgy sem nézte jó szemmel a Horthy-rendszert idéző tárogatót, ezért 1945-ben az újból sugárzó Magyar Rádióban a „Te vagy a legény, tyukodi pajtás” kezdő dallamát tárogatón előadó szignált lecserélték (Tari 1999, 25–51). Illetve az 1945–53 közötti időszakból nincs adat arra, hogy a Magyar Rádióban elhangzott-e olyan adás, amelyben a tárogató szerepelt. Burka Sándor cigány muzsikus volt az egyetlen, aki tárogatójával a Kádár-rendszer idején lemezeket készíthetett, ezért a játéka nagy hatással volt a magyar tárogatózenére. A korszak egyik legjobb cimbalmosával, Németh Jánossal együttműködve 1967-ben jelent meg a Történelmi dalok tárogatóra és cimbalomra című lemezük (Muzsika 1968, 11/2: 22).
Összességében az eddig feltárt adatok tükrében úgy tűnik, hogy a Rákosi-korszak valóban tiltotta, míg a Kádár-korszak megtűrte a tárogatót. Viszont az a rendszerváltás után újraéledő és napjainkban is széles körben ismert toposz, miszerint Rákosi az összes tárogató begyűjtését és elégetését tervezte, inkább egy korokon átívelő irodalmi vándortémának tűnik, mert egyértelműen emlékeztet a Rákóczi-felkelés után a tárogatókat összegyűjtő és elégető osztrákok történetére.
Brauer-Benke József
Felhasznált irodalom
Bárdos Kornél (1987): Eger zenéje 1687–1887. Budapest: Akadémiai Kiadó
Bárdos Kornél szerk. (1990): Magyarország zenetörténete II. 1541–1686. Budapest: Akadémiai Kiadó
Brauer-Benke József (2014): A népi hangszerek története és tipológiája. Budapest, MTA BTK Zenetudományi Intézet
(Brauer-Benke József-Legeza László (2021): Nemzeti hangszerünk a tárogató. Budapest: Kairosz Kiadó
Brauer-Benke József (2023): „A hangszer- etimológiai adatok organológiai elemzése.” Magyar Zene LXI/2: 201-225.
Delphin, Gaëtan-Guin, Louis Elie (1886): Complainte arabe sur la rupture du barrage de Saint-Denis-du-Sig : notes sur la poésie et la musique arabes dans le Maghreb algérien: Notes sur la poesie et le musique arabes. Paris: Ernest Leroux Éditeur
EI (1991): Encyclopeadia of Islam. 2. edition, Gibb, Hamilton A. R. ed.„Ghayta”. Leiden: Brill, 1027–1028.
Elschek, Oskár (1983): „Die Volksmusikinstrumente der Tschechoslowakei.” In: Handbuch der europäischen Volksmusikinstrumente II. Lipcse, Deutscher Verlag für Musik.
Esze Tamás (1955): „Zenetörténeti adataink II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának idejéből”. In: Zenetudományi Tanulmányok, 4.: A magyar zene történetéből. Budapest: Akadémiai Kiadó, 73–75.
Éri Péter (2001): „Adalékok a duda történeti névanyagának kérdéséhez. A XV–XVIII. századi szótárirodalom tükrében.” In: A duda, a furulya és a kanásztülök. Budapest: Planétás, 2001, 251–265.
Findura Imre (1894): Rima-Szombat szabadalmas város története. Budapest: Eggenberger-féle Könyvkereskedés
Galpin, Francis William (1965): Old English Instruments of Music. New York: Barnes & Noble
de Gérando, Auguste (1845): La Transylvanie et ses habitants. Párizs: Imprimeurs-Unis.
Györffy György (1972): „Az Árpád-kori szolgálónépek kérdéséhez.” Történelmi Szemle, XV: 261–320.
Isoz Kálmán (1929): „I. Rákóczi Ferenc udvartartásának zenészei”, Zenei Szemle XIII/2: 53–54.
Király Péter (1987): „Adalékok XV–XVII. századi hangszer-terminológiánk kérdéseihez.” Zenetudományi Dolgozatok, 29–51.
Melich János szerk. (1912): Calepinus Latin-Magyar Szótára 1585-ből. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia
Pais Dezső (1975): A magyar ősvallás nyelvi emlékeiből. Budapest: Akadémiai Kiadó
Pap János (1998): „A tárogató akusztikai tulajdonságai.” Musica Pannonica, III:23–25.
Pávai István (2012): Az erdélyi magyar népi tánczene. Kolozsvár: Kriza János Néprajzi Társaság
Picken, Laurence (1975): Folk Musical Instruments of Turkey. London: Oxford University Press.
Rashid, Subhi Anwar (1984): „Mesopotamien.” Musikgeschichte in Bildern, 2., (Musik des Altertums, 2.), Leipzig: Deutscher Verlag für Musik
Réthei Prikkel Marián (1918): „A tárogató síp eredetisége.” Magyar Nyelvőr, XLVII: 1–8.
Rouget, Gilbert (1985): Music and trance: a theory of the relations between music and possession. Chicago: University of Chicago Press
Sárosi Bálint (1998): Hangszerek a magyar néphagyományban. Budapest: Planétás
Schunda Vencel József (1907): A czimbalom története. Függelék: A tárogató. Budapest: Buschmann Kiadó.
Spira György (1998): A pestiek Petőfi és Haynau között. Budapest: Enciklopédia kiadó
Sudár Balázs – Csörsz Rumen István (1996): „Trombita, rézdob, tárogató…” A török hadizene és Magyarország. Enying, Tinódi Lantos Sebestyén Református Zeneiskola.
Supka Géza (1906): „Régi hangszerekről. Bemutatásokkal a M. Nemzeti Múzeum régi hangszergyüjteményéből.” Zenelap, XX/16: 3.
Szamota István szerk.(1894): A Schlägli Magyar Szójegyzék. A XV. század első negyedéből. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia
Szamota István szerk.(1896): „A Murmelius- féle latin- magyar szójegyzék 1533-ból”, Értekezések a Nyelv- és széptudományok köréből. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia XVI/7.
Szekeres- Farkas Márta: „A királyi udvar zenéje”. In: Kárpáti János (szerk.): Képes magyar zenetörténet. Budapest: Rózsavölgyi és Társa, 2004, 52.
Tari Lujza (1999): „A tárogató Korond néphagyományában.” Zenetudományi dolgozatok. 25–51.
TESz (1967–1976): A magyar nyelv történetietimológiai szótára I–III. Benkő Loránd (főszerk.) Budapest: Akadémiai Kiadó
Tóth Béla (1907): Magyar ritkaságok. Budapest: Athenaeum Kiadó
Zolnay László (1977): A magyar muzsika régi századaiból. Budapest: Magvető Kiadó
