Adások

Mit tudhatunk meg az ügynökaktákból? Mit árul el egy 6-os karton, egy beszervezési vagy egy munkadosszié az egykori állambiztonsággal való együttműködésről? Hogyan érdemes olvasnunk ezeket az állambiztonsági iratokat?

A Glossza vendégei Takács Tibor, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának tudományos kutatója, valamint Unger Gabriella, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának levéltárosa.

Az állambiztonsági iratok egy része az úgynevezett hálózati személyekhez kapcsolódik. Az ügynök e személyek egyik kategóriája volt: olyan egyén, aki szervezett formában, titkos együttműködés keretében dolgozott az állambiztonság számára, és a beszervezés során vállalta ezt a feladatot. Az ügynök mellett az informátor és a rezidens kategóriája is létezett: az állambiztonsági gyakorlatban ezekkel a fogalmakkal igyekeztek elkülöníteni a hálózati személyek különböző fokozatait. Ez a hierarchia azonban nem volt merev: a beszervezetteket gyakran átminősítették, annak függvényében is, hogy milyen módon teljesítették a feladatukat. Volt olyan ügynök, aki lelkesen és rendszeresen jelentett, míg másokat éveken keresztül próbáltak rávenni arra, hogy értékelhető információkat szolgáltassanak. Az együttműködés motivációi is sokfélék lehettek: egyeseket kompromittáló adatok felhasználásával szerveztek be, mások önként, úgynevezett hazafias alapon vállalták az együttműködést. A hálózati személyektől nem csupán információszerzést vártak, hanem bizonyos esetekben lojalitásuk kialakítására és megerősítésére is törekedtek. A beszervezést követően az állambiztonság dokumentálta a személy adatait és a vele való együttműködést; az iratokban többek között a személy valódi neve és a számára kijelölt fedőnév is megjelenhetett.

Az állambiztonsági szervezet működése szorosan követte a politikai rendszer változásait. A szervezetet szovjet mintára építették ki az 1950-es években. A korszakot a totális elhárítás jellemezte: széles körben törekedtek emberek beszervezésére és megfigyelésére. 1953-tól az ÁVH ismét a Belügyminisztérium szervezeti keretei közé került, majd az 1956-os forradalom és annak leverése újabb jelentős fordulópontot eredményezett. Az 1960-as évek elején, a második desztalinizációs hullám idején ismét jelentősen megváltozott az állambiztonsági munka szemlélete, miközben komoly professzionalizáció indult meg a szervezeten belül. Ebben az időszakban átszervezték a Belügyminisztérium állambiztonsági struktúráját, és 1962-ben létrehozták a III/III. osztályt, amelynek feladata elsősorban a belső politikai ellenzék megfigyelése volt. Újabb fordulatot jelentett az 1972-es átszervezés, amelynek nyomán csökkent a hálózati személyek száma, és egy kisebb, de hatékonyabb működésre törekvő szervezet alakult ki. Az állambiztonsági szervezet létszáma ekkor mintegy 8–9 ezer fő volt, ami jelentősen kevesebb az 1950-es évekre jellemző, mintegy 40–45 ezres létszámnál. Az állambiztonság története tehát egy folyamatosan átalakuló rendszer története, amelynek szervezete, módszerei, céljai és a hálózati személyekkel szembeni elvárásai is változtak az egyes politikai korszakokban.

De mit is jelent pontosan az, hogy „ügynökakta”? Ez a fogalom kifejezetten a 6-os kartonokat, a beszervezési és a munkadossziékat fedi le, ám az állambiztonsági iratok köre jóval szélesebb az ügynökaktáknál. Ezek az irategyüttesek azonban korántsem biztos, hogy együttesen fennmaradtak. Az iratanyag jelentős részét megsemmisítették: 1956 után jelentős mennyiségű irat semmisült meg, a rendszerváltás időszakában pedig újabb selejtezésre és iratmegsemmisítésre került sor. A rendszerváltás egyik fontos fordulópontja a Dunagate-ügy volt, amely alapvetően átalakította az állambiztonság intézményi rendszerét. A III/III. osztály jogutód nélkül megszűnt, a többi állambiztonsági szerv feladatai pedig más hivatalokhoz kerültek. Az ügy másik fontos következménye az volt, hogy a magyar társadalom szélesebb körben ekkor szembesült az állambiztonság működésével és azzal, hogy milyen szerepet játszott a politikai rendszer fenntartásában.

A nyilvánosság változásával az állambiztonságról és az ügynökökről alkotott kép is folyamatosan változik. A közbeszédben azonban továbbra is jelen van mind az ügynökök sommás megítélése, mind az áldozati narratíva. Ezzel párhuzamosan mintha az „ügynökakták hiánya” is a történet részévé vált volna: kevés más történeti irat esetében kerül ennyire középpontba az, ami nem maradt fenn. Pedig az iratok hiánya önmagában nem jelenti azt, hogy ne lehetne történeti következtetéseket levonni. Az 1990-es évek közepétől az állambiztonsági iratok közgyűjteménybe kerültek, és létrejöttek azok az intézmények is, amelyek a fennmaradt dokumentumok feltárásával és kutathatóságával foglalkoznak. A meglévő források alapján a történészek releváns megállapításokat tehetnek – még akkor is, ha az iratanyag töredékes, hiányos, és értelmezése számos módszertani korláttal jár. Értelmezésük továbbá semmiben sem tér el más történelmi források értelmezésétől.