Mit mesél el a gyerekkor – ha épp nincs róla egyetlen fénykép sem? Hogyan válik egy kamasz szobája személyes térből társadalmi tükörré? Lehet-e a gyerekeknek saját tere és hangja egy olyan világban, ahol még mindig a felnőttek hozzák a szabályokat? Miért fontos újra megtanulnunk együtt lenni – gyerekként, gyerekekkel, gyerekszemmel?
A Child Space / Gyerekterek című nemzetközi tudományos konferencia keretében megrendezett kerekasztal-beszélgetésünkben három eltérő, mégis egymással szorosan összefüggő nézőpontból kérdeztük vendégeinket: Gyurkó Szilvia jogászt és gyermekjogi aktivistát, a Hintalovon Alapítvány alapítóját, Kárpáti Andrea művészettörténészt, pedagógiai kutatót, a Vizuális Kultúra Kutatócsoport vezetőjét, valamint Juhász Árpád világutazó geológust, aki a Gyerekek a nagyvilágból – A jégvilágtól a trópusokig című könyvében a világ számos országában élő gyerekek sorsát és életkörülményeit mutatja be.
Fotók: Balogh Benedek
A beszélgetés kezdetén vendégeink gyerekkori emlékeiket idézték fel. Juhász Árpád cserkészként és „indiánként” került közel a természethez. Kárpáti Andrea számára Jelky András világjáró könyve volt meghatározó olvasmány – ennek hatására alakult ki benne az utazás és az olvasás iránti szenvedély. Édesanyjától egy interdiszciplináris szemléletmódot örökölt, amely máig meghatározza gondolkodását. Gyurkó Szilvia – aki egy Szlovákiából áttelepült, gulágot megjárt családból származik – gyerekkorából egyetlen fénykép sem maradt fenn. Sem eszköz, sem szándék nem volt a dokumentálásra. Ez a hiány ugyanakkor önmagában is beszédes: a vizualitás hiánya is elmesél egy történetet.
Kárpáti Andrea arról is mesélt, hogy kutatótársával Adrienne Salinger fotósorozatából merítettek inspirációt, amely az 1990-es évek amerikai kamaszainak szobáit örökítette meg. Ez a képi világ ösztönözte őket arra, hogy a nyolcvanas évek végén készült magyarországi kamaszszobákat is dokumentálják. A kamaszkor sajátos vizuális nyelve – vagyis a sorozatok, poszterek, szimbólumok, önkifejező terek egyfajta „másik ént” rajzoltak meg. Ez pedig gyakran élesen különbözött az iskolai szerepektől.
Juhász Árpád mintegy 100 000 fényképet készített útjai során, és körülbelül 30 olyan országot azonosított, ahonnan karakterisztikus gyermekportrékat fotózott. Úgy véli, az egyik legnagyobb kihívás ma a népességrobbanás, továbbá az, hogy a gyerekeknek egyre kevesebb lehetőségük van saját környezetük megfigyelésére. Továbbá arról is mesélt, hogy milyen fontos szerepe van a vallásnak az európai országokon kívül, illetve hogy éppen a keresztény missziók milyen támogató szerepet töltenek be a gyerekek életében.
A gyerekjog mint fogalom viszonylag újkeletű, kialakulása összefügg a gyerekkor „felfedezésével”. Ma már viszont egyre világosabb: a gyerekek részvételének biztosítása a róluk szóló döntésekben alapvető fontosságú. A gyerekjog új nézőpontokat hoz a társadalmi gondolkodásba, különösen olyan országokban, mint Magyarország, ahol a születéskori társadalmi helyzet továbbra is erősen meghatározza az életutakat, azaz a társadalmi mobilitás korlátozott. Így egymástól radikálisan eltérő gyerekkorokat és világokat láthatunk az ország különböző pontjain.
A beszélgetés egyik központi gondolata az volt, hogy létre kell hozni a közös tereket, és „vissza kell vadítani” a társadalmat – vagyis újra olyan terekre van szükség, ahol felnőttek és gyerekek együtt lehetnek, együtt tapasztalhatnak és tanulhatnak egymástól.
Az adás szerkesztői: Szilágyi Adrienn, a HUN-REN BTK Történettudományi Intézet tudományos munkatársa és László Orsolya, a Magyar Nemzeti Múzeum antropológus muzeológusa.
A Glossza 77. adása meghallgatható a Spotify-on, illetve megtekinthető a YouTube-on.
További információ a Glossza Instagram és Facebook oldalán.
