Miért nem jött létre Magyarországon hosszú időn keresztül olyan múzeumi intézmény, amely a roma közösségek történetét és kultúráját önállóan mutatja be? Hogyan jelenítették meg a roma közösségeket a magyar néprajzi és múzeumi gyakorlatok a 19. századtól napjainkig? Milyen szerepet játszhatnak a múzeumok a roma közösségek önreprezentációjában, valamint a többségi társadalom és a romák közötti párbeszéd elősegítésében?
Az ELTE Néprajz Blog és a Glossza együttműködésében indított Terepszemle című alsorozat 4. részének vendégei Schleicher Vera etnográfus, muzeológus, a Néprajzi Múzeum Gyűjteményi Főosztályának vezetője, valamint Rézműves Benjamin Dániel kulturális antropológus, muzeológiai közreműködő és közösségkutató, akik az Istennel talállak, testvérem! – Cigány történetek című vándorkiállítás kurátorai a Néprajzi Múzeumban és a gyulai Erkel Ferenc Múzeumban. Az adás időkódolt fejezetei az ELTE Néprajz Blogon böngészhetők!
A magyarországi cigányság történetét befogadó és feldolgozó múzeumi intézmény létrehozásának gondolata már 1876-ban felmerült egy konferencián, és csaknem másfél évtizeddel később, 1889-ben alakult egy, a cigánysággal foglalkozó kutatói kör a Néprajzi Társaságon belül, amely elsősorban a folklórra koncentrált.
Múzeumi környezetben a cigány tematika először az 1896-os millenniumi kiállításon jelent meg. A magyar falut bemutató installáció részeként egy számozatlan ház mellett egy putrit és egy vándorcigány-sátrat is felállítottak. Ezt követően hosszú ideig nem történt érdemi előrelépés a roma kultúrák bemutatásában: a gyűjtések főként kézműves tárgyakra, valamint a folklór – elsősorban a cigány zene és tánc – dokumentálására korlátozódtak. Majd egy évszázadot kellett arra várni, hogy a cigány kultúrák múzeumi reprezentációjáról újabb elképzelés fogalmazódjon meg.
Erdős Kamill amellett érvelt, hogy a roma kultúra bemutatásához szükség lenne intézményesült múzeumi háttérre. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a cigányságot nem lehet származási alapon egységes közösségként kezelni. A többségi társadalom gyakran homogén csoportként tekint rájuk, valójában azonban rendkívül sokszínű közösségekről van szó, eltérő kulturális hagyományokkal és identitásokkal. Míg Erdős Kamill az integráció lehetőségében gondolkodott, a korabeli politika inkább az asszimilációt támogatta. Valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy Erdős elképzelései nem valósulhattak meg teljes mértékben. Terepmunkái során nem csupán fényképeket és hangfelvételeket gyűjtött, hanem az emberi kapcsolatokat és közösségi viszonyokat is igyekezett bemutatni. Kutatásai rámutattak arra, hogy a roma telepeken ugyanazok az emberi dinamikák figyelhetők meg, mint a társadalom más csoportjaiban.
Erdős hosszú időt töltött roma közösségekben, így képes volt kilépni a korabeli gondolkodás sztereotípiáiból, és valódi részvételen alapuló kutatási módszereket alkalmazott. Elsőként Békés megyében végzett gyűjtéseket, majd országos szinten térképezte fel a különböző cigány csoportok elhelyezkedését. Nyelvi szempontból is dokumentálta a közösségeket. Kutatói hagyatéka mintegy 3000 oldalnyi kéziratból és naplóból áll. Bár a Dunántúlon viszonylag keveset kutatott, a véletlenszerű találkozásokat – akár kocsmában vagy kórházban – is beillesztette saját mentális és néprajzi térképébe. A a további kutatásoknak és a készülő kiállítással kapcsolatos munkáknak köszönhetően sikerült azonosítani többeket is az Erdős Kamill által készített fényképeken szereplő személyek közül.
Az 1970-es években megjelent a roma értelmiség első jelentős generációja. Daróczi Ágnes kezdeményezései nyomán egyre nagyobb figyelem irányult a roma képzőművészetre és irodalomra.
Csak a rendszerváltást megelőző időszakban figyelhető meg egyfajta identitáskeresés, amely egyszerre mozgatta meg a múzeumi világot és a roma értelmiséget. Az 1990-es évek nagy vitái három fő kérdés körül bontakoztak ki: szükség van-e roma múzeumra, és ha igen, milyen formában működjön? A vita gyökerei azonban már az 1960-as és 1970-es évekre nyúltak vissza. Erdős Kamill több írásában is összefoglalta álláspontját: szükség van egy olyan helyre, amely egyszerre szolgálja a roma értelmiséget és a többségi társadalmat. A témával kapcsolatban 2024-ben jelent meg Varga Krisztina doktori disszertációja Egy hiány története címmel. A roma múzeum kérdése azonban továbbra sem rendeződött.
Az Istennel találkozlak, testvérem! – Cigány történetek című kiállítás a gyulai Erkel Ferenc Múzeum anyagára épült, amelyet a Néprajzi Múzeum digitalizált. A feldolgozásba két roma szakértőt is bevontak: Rézműves Melindát, valamint később André Rácz roma képzőművészt. A kiállítás előkészítése során Erdős 514 fényképéből hét résztvevő választott ki hét-hét képet. Bár a válogatások jelentősen eltértek egymástól, hat-hét fotó minden esetben közösnek bizonyult. Ezek köré kezdtek történetek szerveződni. A kutatók a dokumentált 32 település közül tízet választottak ki, majd terepmunkával egészítették ki a korábbi gyűjtéseket. A fényképeket visszavitték az érintett településekre, és a helyi lakosok segítségével azonosították a rajtuk szereplő személyeket. Ennek eredményeként összesen huszonnégy történet állt össze. Különösen értékes, hogy Erdős Kamill romani nyelven is levelezett. E levelek fordításában a Pécsi Tudományegyetem hallgatói nyújtottak segítséget.
A kiállítás később további tizenöt helyszínen volt látható. Nemcsak a roma közösségek számára jelentett fontos identitásformáló élményt, hanem a nem roma látogatók számára is új ismereteket és perspektívákat nyújtott.
A roma kultúra a magyar múzeumi térben sokszor még ma is inkább „vendégként”, mintsem „házigazdaként” jelenik meg. A tudományos és kulturális közegből gyakran hiányzik a valódi megértés és a mélyebb párbeszéd, helyette a kizárás logikája érvényesül. Emellett a felgyorsult digitális világ új kérdéseket vet fel: milyen szerepet tölthetnek be a múzeumi intézmények a 21. században, és miként járulhatnak hozzá a roma közösségek történetének és kultúrájának hiteles bemutatásához?
Az adás szerkesztője Szilágyi Zsolt, az ELTE HTK Néprajztudományi Kutatóintézet munkatársa, vendégszerkesztője pedig Ferenczi Emma, az ELTE Néprajz szak hallgatója.
Az adás a Glossza és az ELTE Néprajzi Intézet hallgatóinak együttműködésében, az ELTE BTK HÖK támogatásával valósult meg.
Említett irodalom:
Varga Krisztina: A roma múzeum hiányának története Magyarországon. Eötvös Loránd Tudományegyetem, Filozófiatudományi Doktori Iskola. Kézirat. 2024.
A Terepszemle 4. adása meghallgatható a Spotify-on, illetve megtekinthető a YouTube-on.
