Mirčeta Vemić 2011-ben egy településszintű etnikai térképet tett közzé Koszovóról, amelyet Miloš Milojević 1872-es kéziratos útleírása alapján készített. Noha Vemić ragaszkodott az eredeti forrás adataihoz és etnikai kategóriáihoz, illetve azt a legmodernebb technikával (GIS) ötvözve, tudományos igénnyel közölte egy jó nevű, angol nyelvű folyóiratban, a térkép egy nagyon fontos problémára irányítja rá a figyelmet. Mégpedig arra, hogy a történeti adatok modern eszközökkel való feldolgozásának is megmaradt az a veszélye, hogy a véletlen vagy a szándékos félreértelmezés politikai muníciót szolgáltathat olyan aktuális viták résztvevőinek, mint amilyet például a mai Koszovó nemzetközi státusáról folytatnak.
Demeter Gábor írása arra mutat rá, hogy aki ma etnikai térképeket rajzol vagy rekonstruál történeti források felhasználásával, annak számítania kell arra, hogy munkája politikai célú felhasználása éppúgy nem marad el, mint a 19. században, amikor a nemzetinek tekintett tudományok (történelem, földrajz), megszegve a tudomány íratlan szabályait, nyíltan kiszolgálták a nemzetállam-építési igényeket.
A publikációhoz szükséges kutatást az NKFIH-149281 azonosítószámú Mecenatúra-pályázat tette lehetővé. A pályázat címe: „Nyugat-Balkán: egy ismeretlen ismerős a szomszédból”.
Bármilyen tudományos megfontolás állt egy etnikai térkép elkészítése mögött, az a 19. században Kelet-Európában elkerülhetetlenül a politikai propaganda eszközévé vált. Egyrészt befolyást gyakorolt egy adott ország vagy földrajzi terület lakosságának identitására az iskolai oktatáson keresztül, másrészt nyomásgyakorló és legitimációs eszköz volt a nemzetközi diplomáciai életben. Ma azonban a professzionalizálódott földrajztudomány módszertana – elvben – lehetővé tenné a szakmai szempontokon alapuló térképek elkészítését.
Először is fontos a forráskritika, azaz annak a forrásnak az ellenőrzése, amely alapján egy etnikai térkép elkészül. Hogyan gyűjtötték össze az adatokat, és azok valóban adhatnak-e valós képet egy bizonyos történelmi pillanat etnikai viszonyairól.
Némi filológiai ellenőrzéssel kideríthető, hogy a Miloš Milojević-féle útleírás azért nem alkalmas etnikai térképek elkészítésére, mert olyan osztrák statisztikákra hivatkozik, amelyeket eddig nem találtak meg, azaz nem lehet bizonyítani, hogy valóban léteztek. Kortárs osztrák(–magyar) statisztikák persze valóban voltak szép számmal, de ezek egészen más kategóriákat használtak, mint a balkáni nemzetállam-építésben résztvevő szerzők. Az osztrák források például vagy tényleges (oszmán) állami forrásokra épültek, vagy a saját konzulátusok által készített felmérésekre, amelyek nem törekedtek arra, hogy a félsziget muszlim lakóinak számát különféle alkategóriák létrehozásával csökkentsék. Az állami és az osztrák–magyar konzulátusi statisztikák célja ugyanaz volt: valós képet nyújtani a döntéshozók számára a Balkán etnikai és felekezeti viszonyairól.
Éppen ezért probléma, hogy Milojević kategóriái nem reflektálnak az oszmán összeírásokra vagy más ismert statisztikákra. Azaz adatainak eredete ismeretlen, és emiatt tudományos szempontból megbízhatatlannak számítanak.
Az pedig már Vemić kapcsán merül fel, hogy miért döntött úgy, miszerint az ún. „iszlamizált szerbek” és az „ortodox szerbek” rokon színekkel jelölve jelenjenek meg a térképen. Ez ugyanis azt a látszatot kelti, mintha a nyelvi rokonság nagyobb kapocs, összetartó erő lenne, mint a vallási hovatartozás. Ezt a problémát a mai olvasó is értheti: vajon egy boszniai muszlimot valóban „iszlamizált szerbnek” lehet(ne) tekinteni a 19–21. században.
Demeter Gábor előadása a témában tavasszal, a Magyar Honvédség Bocskai István 11. Páncélozott Hajdúdandárnál, Debrecenben.
Fotó: Somogyi András zászlós
Mindezek azért fontos kérdések, mert a balkáni országok határainak meghúzásakor a hosszú 19. század során erősen figyelembe vették a kor etnikai térképeit. Így például az 1878-as berlini konferencián, ahol többek között Szerbia függetlenségét is elismerték. Fontos ugyanakkor tisztázni, hogy egy-egy kortárs etnikai térkép elemzésekor nem kell automatikusan politikai hátsó szándékot feltételezni a térkép készítője kapcsán. Egy etnikai térkép elkészítése olyan szakmai felkészültséget igényel ma is, amelyeket nem lehet számon kérni a 19. századi tudósokon.
Ma már tudjuk például, hogy az önbevalláson alapuló statisztikáknak van a legnagyobb jelentősége. Nem lehet senkit egy-egy kategóriába besorolni például a külső kinézete, szokásai stb. alapján. Csakhogy egyáltalán nem mindegy, hogy milyen kérdéseket tesznek fel a statisztikai összeállítók. A válaszadók ugyanis mindig csak azok közül a kategóriák között választhatnak, amelyeket a kérdezők felkínálnak.
Szintén fontos tudni, hogy a 19. század második felében még nem erősödtek meg a modern nemzeti identitások a Balkánon. Egy ortodox szláv férfinak vagy nőnek egyáltalán nem volt könnyű választ adni arra, hogy melyik nemzethez tartozik; főként akkor, ha többnyelvű közösségben élt, maga is több nyelvet használva a mindennapokban. Ezt a kortárs statisztikusok is érzékelték, amikor olyan mesterséges kategóriákat hoztak létre a vizsgálatokhoz, mint például a „grecizált, bolgárul beszélő ortodox” vagy a fent említett „iszlamizált szerb”. E kategóriák mögött inkább az az álom állt, hogy a statisztika alanya a jövőben görögnek vagy szerbnek vallja magát.
E fenti problémák nemcsak az etnikai vagy nemzeti hovatartozás kapcsán jelentek meg, hanem a felekezeti hovatartozásnál is. Délkelet-Európában ugyanis jócskán voltak olyan muszlim közösségek, amelyek titokban sosem adták fel katolikus vagy ortodox hitüket és vallásgyakorlatukat. Őket nevezzük kriptokeresztényeknek (kriptokatolikusoknak, kriptoortodoxoknak). A kor statisztikái őket a muszlimok közé sorolták. Összességében: a 19. századi statisztikusok még nem gondoltak a többes identitás lehetőségére.
A fentiek mellett még számos egyéb problémára is fel lehetne hívni a figyelmet (például arra, mi van akkor, ha a statisztika alanya a család, és nem az egyén), de talán az eddigiekből is látható, hogy a hosszú 19. század balkáni etnikai viszonyainak rekonstrukciója csak tendenciaszerűen lehetséges. Egyszerűen azért, mert a kortárs statisztikákban használt etnikai kategóriák pontatlanságai és hiányai, a birodalmanként vagy országonként eltérő nemzetkoncepciók és vonatkoztatási rendszerek, valamint a lakosság kevésbé konszolidálódott öntudata vagy többdimenziós identitása, továbbá az adatok pontatlansága ezt teszik lehetővé.
Nem csoda, hogy emiatt sokan már a 19. században sem vették a fáradságot a számolásra, hanem egyszerűen festettek: folttérképeket készítettek. A folttérkép előnye, hogy meggyőző. Hátránya azonban, hogy sem a népsűrűséget, sem a népességszámot nem mutatja, és a területen élő kisebbségek arányáról sem ad tájékoztatást. Nem véletlen, hogy a 19. században ez az etnikai térképtípus domináns szerepet játszott. A híres szerb geográfus, Jovan Cvijić például 1903 és 1914 között négyszer értelmezte át a Balkán etnikai térképét, pedig ezt semmilyen etnikai változás nem indokolta. A foltok átrajzolhatók voltak: a közlekedési utak és a lakatlan hegyvidékek negligálásával új összeköttetéseket lehetett teremteni, pedig ma már egy iskolás számára is evidens, hogy egy nagy folyó vagy hegylánc kulturális értelemben is elválaszthat embercsoportokat.
Érthető tehát a mai tudósok törekvése, hogy új illusztrációs technikákkal próbálják feloldani a 19. századi ellentmondásokat, ám ez csak akkor lehetséges, ha valaki tisztában van a kor fogalmi rendszerével. Vemić kördiagramos térképe ugyan jobb, mint egy 19. századi folttérkép, mégis ellentmond például a kor osztrák, tudományos szempontból megbízhatónak számító térképeinek, elsősorban az albánok településszintű jelenlétét illetően. Vemić térképe tehát, akarva-akaratlanul, vizuálisan azt hangsúlyozza, hogy a mai Koszovó területén másfél évszázaddal ezelőtt szerb többség volt, miközben a terület lakossága túlnyomó részt egyértelműen muszlim volt.
A fenti példa csak egy annak illusztrálására, hogy tudományos szempontból mennyire csalóka a 19. századi etnikai statisztikákból előállított térképek által sugallt kép. Mégis, modern módszerek alkalmazásával és a tudományos szempontok szem előtt tartásával talán valamelyest korlátozni lehetne ennek a térkép-műfajnak a politikai instrumentalizálását. Csak akarni kellene...
A két térkép forrása: Vemić, Mirčeta: Serbs in Kosovo and Metohija in the Second Half of the 19th Century According to an Ethnic Map of a Part of Old Serbia. In: Forum geografic. Studii şi cercetări de geografie şi protecţia mediului 10, nr. 2. (2011): 255–63. https://forumgeografic.ro/wp-content/uploads/2011/2/Vemic.pdf
Felhasznált irodalom
- Demeter, Gábor – Bottlik, Zsolt: Maps in the Service of the Nation. The Role of Ethnic Mapping in Nation-Building and Its Influence on Political Decision-Making Across the Balkan Peninsula (1840–1914). Berlin: Frank & Timme, 2021.
- Frantz, Anne, Eva: Gewalt und Koexistenz. Muslime und Christen im spätosmanischen Kosovo (1870-1913). München: De Gruyter-Oldenbourg, 2016.
- Milojević, Miloš: Putopis dela Prave (Stare) Srbije I–II. Belgrade: U Državnoj štampariji, 1872.
- Vemić, Mirčeta: Serbs in Kosovo and Metohija in the Second Half of the 19th Century According to an Ethnic Map of a Part of Old Serbia. In: Forum geografic. Studii şi cercetări de geografie şi protecţia mediului 10, nr. 2. (2011): 255–63. https://forumgeografic.ro/wp-content/uploads/2011/2/Vemic.pdf
