Jugoszlávia felbomlásának talán legvéresebb epizódja a boszniai háború volt, amely 1992 és 1995 között zajlott. A háború végét a Daytonban megkötött egyezmény hozta el, amely keretet adott Bosznia-Hercegovina működésének is. Jelen írásában Gál Judit azt vizsgálja, hogy milyen út vezetett az egyezmény megkötéséhez, és milyen módon határozta meg a háború lezárása a nyugat-balkáni ország jövőjét.
A publikációhoz szükséges kutatást az NKFIH-149281 azonosítószámú Mecenatúra pályázata tette lehetővé. A pályázat címe: „Nyugat-Balkán: egy ismeretlen ismerős a szomszédból”.
A második világháború után Jugoszlávia tagköztársaságává váló Bosznia-Hercegovina volt az etnikailag legösszetettebb terület Tito országában, ahol a háború előtti utolsó népszámlálás szerint 1991-ben a lakosság 44%-a bosnyák, 30%-a szerb és 17%-a horvát volt. A Tito halála után repedezni kezdő Jugoszlávia az 1990-es évek elejére a szétesés szélére sodródott. Miután 1991-ben az egykori tagköztársaságok (Szlovénia, Horvátország, Macedónia) sorra kikiáltották függetlenségüket és elszakadásukat, hamarosan Bosznia-Hercegovina is erre az útra lépett.
A boszniai elszakadás közvetlen előzményeként említhető, hogy az első, többpárti választáson (1990) a helyi szerbek, horvátok és bosnyákok is elsősorban nemzeti pártjaikra szavaztak, az ún. jugoszláv pártok alulmaradtak velük szemben. A bosnyákoknál az Alija Izetbegovics vezette Demokratikus Akciópárt (SDA), a szerbeknél a Radovan Karadzsics vezette Szerb Demokrata Párt (SDS), a horvátoknál pedig a Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) érte el a legnagyobb sikereket.
A három korábban említett egykori jugoszláv tagköztársaságot követően 1991 őszén Bosznia-Hercegovina parlamentje is határozatban fejezte ki függetlenségét és határainak sérthetetlenségét (1991. október 15.), a helyi szerbek tiltakozása ellenére, akik 1992 januárjában kikiáltották a Bosznia-hercegovinai Szerb Köztársaságot. A szerbek által bojkottált függetlenségről szóló népszavazáson a lakosság 64%-a vett részt, és a szavazók több mint 99%-a az önálló állam kikiáltása mellett foglalt állást, így végül 1992. március 5-én Alija Izetbegovics hivatalosan is kikiáltotta Bosznia-Hercegovina függetlenségét.
Carl Bildt. Kép: Wikimedia
Ekkorra az ország azonban már szétesőben volt: a szerbek után 1992. július 7-én a horvátok is kikiáltották saját államukat, a Herceg-Boszna Közösséget, 1993 augusztusának végén pedig Mate Boban vezetésével megalakult a Herceg-Boszna Köztársaság. A harcok így a bosnyákok és horvátok között is megindultak, Bosznia szerbek és horvátok közötti felosztása többször is felmerült a háború során. Az 1992 áprilisában kitört háborúban a szerbek óriási katonai fölényük (közel háromszoros) miatt hamar elfoglalták Bosznia-Hercegovina területének mintegy 70%-át. Az első jelentős politikai fordulat 1994-ben következett be, amikor Bobant eltávolították a horvát vezetésből, és az USA által felkarolt bosnyák–horvát közeledés is eredményes volt: előbb tűzszünetet kötöttek, majd 1994. március 18-án Washingtonban aláírták a bosnyák–horvát föderáció létrejöttéről szóló egyezményt.
A háború a II. világháború óta Európa legvéresebb konfliktusaként nagyjából 215 ezer áldozatot követelt, legalább ennyien sérültek meg, milliók kényszerültek menekülni, és legalább egymillió ember hagyta el az országot. A háború során több nemzetközi békéltetési kísérletre is sor került. Az első említésre érdemes ezek közül az 1993 januárjában elkészített ún. Vance–Owen-terv, amely Cyrus Vance ENSZ-különmegbízott és Lord Owen EK-képviselő nevéhez köthető, és amely 10 kantonra osztotta volna Boszniát (3 szerb, 3 bosnyák, 2 horvát, 1 bosnyák–horvát); ezt a boszniai szerbek a Belgrádból érkező nyomás ellenére elvetették. 1993 augusztusában két ENSZ-közvetítő (Owen–Stoltenberg-terv) Boszniát három etnikai alapú köztársaság szövetségeként képzelte el, ezt a tervet a bosnyákok elutasították. 1994 májusában egy nemzetközi összekötő csoport a Bosnyák–Horvát Föderáció és a boszniai Szerb Köztársaság államszövetségeként képzelte el Bosznia jövőjét, ezt a javaslatot a szerbek elutasították.
Slobodan Milosevic, Alija Izetbegovic és Franjo Tudman aláírja a daytoni megállapodást. Kép: Wikimedia
A béketervek sikertelensége ellenére, miután 1994 tavaszán a horvátok és a bosnyákok létrehozták a föderációt, a háború lezárása felé vezető, addig göröngyös út egyenesebbé vált. A bosnyák–horvát katonai összefogás sikereket ért el Nyugat-Boszniában, és a horvátországi hadműveletek sikerei is gyengítették Belgrád pozícióit. Előbb tűzszünetet kötöttek, majd 1995. november 21-én az Egyesült Államokban, Dayton (Ohio) Wright–Patterson légibázisán aláírták azt a keretegyezményt, amely nem csupán a háborút zárta le, hanem meghatározta az új állam berendezkedését is. Az egyezmény rendelkezett arról is, hogy egy 60 ezer fős NATO-kontingens (IFOR) fogja garantálni a béke megtartását az országban, a háborús bűnösök megbüntetéséről pedig a Hágában működő bíróság gondoskodik majd.
Boszniát a Bosnyák–Horvát Föderációra (az ország 51%-a) és a Szerb Köztársaságra (49%) osztották, Szarajevó pedig megmaradt egyesített fővárosként, nyílt városként. Bosznia-Hercegovina alkotmánya a daytoni megállapodás alapján jött létre. A boszniai állam decentralizált lett: közös intézményként állt az ország élén a kollektív, a három etnikumot képviselő, háromtagú elnökség (tagjait közvetlenül választják), a kétkamarás törvényhozás (a 15 tagú Nemzetek Háza és a 42 tagú parlament), a központi bank és az alkotmánybíróság. Emellett mindkét entitásnak lett saját elnöksége és parlamentje is. Közös, központi ügynek számított a külpolitika, a külkereskedelem, a vám- és pénzügyek, a közlekedés és a légiforgalom; az egyes entitások szomszédokkal való kapcsolatteremtése pedig nem veszélyeztethette az állam egységét.
Srebrenica-Potočari Emlékközpont a srebrenicai népírtás áldozatainak emlékére. Kép: Wikimedia
A daytoni egyezmény végrehajtását a nemzetközi közösség főképviselője felügyeli, aki 1995-ben Carl Bildt volt, jelen sorok megírásakor pedig Christian Schmidt. Bár a megállapodást számos – részben jogos – kritika érte a megkötése óta eltelt 30 évben, kezdve a túlzottan bürokratikus és decentralizált államszervezet létrehozásától a nemzetközi szereplőktől való függésig, fontos észben tartanunk, hogy az egyezményt milyen előzmények után kötötték meg, és hogy célja a háború lezárása és újbóli kitörésének megakadályozása volt – vagyis szükségből született.
Gál Judit
Felhasznált szakirodalom:
- Juhász József – Márkusz László – Tálas Péter – Valki László: Kinek a békéje? Háború és béke a volt Jugoszláviában. Bp. 2003.
- Bíró László: Bosznia-Hercegovina. In: Európai politikai rendszerek. Szerk. Kardos József – Simándi Irén. 95–118.
- Tuathail, Gearóid Ó – John O’Loughlin – Dino Djipa: “Bosnia-Herzegovina Ten Years after Dayton: Constitutional Change and Public Opinion.” Eurasian Geography and Economics 47 (2006): 61–75.
