Vannak bizonyos napok, amelyek nem csupán dátumok, hanem szinte kiszakadnak a naptárból, mert olyan többletet hordoznak magukban, amelynek köszönhetően nem csupán jeles ünnepként léteznek, hanem részei egy nép identitásának. Gál Judit cikkében arra keresi a választ, hogy milyen szerepet töltött és tölt be Szerbia történetében egy ilyen különleges nap, Szent Vitus ünnepe.
A publikációhoz szükséges kutatást az NKFIH-149281. azonosítószámú Mecenatúra pályázata tette lehetővé. A pályázat címe: „Nyugat-Balkán: egy ismeretlen ismerős a szomszédból”.
A szerb nemzet története során keveset kell kutatnunk a fent említett különleges, identitásképző napok után: elég a Gergely-naptárban június 28-ig lapoznunk, Szent Vitus napjáig, vagyis szerbül a Vidovdanig. 1389-ben e napon történt az oszmánok ellen vívott, tragikus végkimenetelű csata Rigómezőn (szerbül Kosovo polje), amely az évszázadok során nemzeti identitásképző elemmé, nemzeti szimbólummá vált.
Uroš Predić Koszovói lányka című festménye (1919). Kép: Wikimedia
Az első rigómezei csatához (a másodikat éppen Hunyadi János vívta az oszmánok ellen) vezető út a szerb történelem talán legszerencsétlenebb eseményeinek sorozatából állt. Egyrészt az oszmán expanzió a 14. század utolsó harmadában szinte megállíthatatlanul haladt előre a Balkán-félszigeten, és 1371-ben elérte Szerbiát is, amikor a Marica folyó mentén súlyos vereséget szenvedtek az oszmánoktól. Mindemellett Szerbia úgy találta szemben magát az oszmán hódítással, hogy középkori története talán legnagyobb válságát élte, mindazt pedig azután, hogy néhány évtizeddel a Marica menti csata előtt még a Balkán legerősebb államaként virágzott az ország Dusán cár (1331–1355) hódításainak hála. Dusán halála után a hatalmat gyenge kezű fia, V. Uros vette át, akinek 1371-ig tartó uralma alatt nem csupán a Dusán által meghódított területek vesztek el, de maga az ország is gyakorlatilag szétesett, és a káoszban felemelkedő tartományurak hatalma alatt állt. V. Uros halálával kihalt a Nemanja-dinasztia is, így az oszmán fenyegetéssel egy súlyos társadalmi válsággal küzdő, uralkodó nélküli országnak kellett szembeszállnia.
A szerb egyház támogatásával végül Lázár Hrebljanović kezébe került Szerbia vezetése, aki felesége, Milica Nemanjić révén az egykori dinasztiához is kötődött. Hozzá kell azonban tenni, hogy a regionális tartományurak – így a zetai Balšićok, a koszovói Brankovićok vagy épp a Nyugat-Macedóniát uraló Marko Mrnjavčević – tőle függetlenül kormányozták területeiket.
Az oszmán nyomás 1371 után csak növekedett a térségben. 1386-ban, miután az I. Murád szultán által vezetett oszmánok elfoglalták Ništ, Lázár számára is nyilvánvalóvá vált, hogy elkerülhetetlen egy mindent eldöntő összecsapás a szultán seregeivel.
Murád szultán türbéje Koszovóban. Gál Judit képe
A következő néhány évben sikerült Vuk Branković és Tvrtko boszniai király katonai támogatását is biztosítania, ám 1389-ben ez is kevésnek bizonyult a török túlerővel szemben. A június 28-án lezajlott csatában bár Miloš Obilić szerb nemesnek sikerült megölnie magát I. Murád szultánt, a szerb társadalomra mért csapás így is katasztrofális volt. A csatában ugyanis nemcsak Lázár fejedelem, hanem a szerb nemesség javarésze is életét vesztette, és bár Szerbia még 1459-ig – Szendrő elvesztéséig – fennállt, az ország sorsa gyakorlatilag megpecsételődött Rigómezőnél.
Kilátás a Gazimestan-emlékmű tetejéről Rigómezőre. Gál Judit képe
A vereség után Lázár fejedelem és a koszovói hősök mártírhalála körül hatalmas kultusz alakult ki. Ennek kialakulásában vezető szerepet játszottak ugyan a szerb, elsősorban Morava menti kolostorok (Lázár törzsterülete ez a vidék volt), ám szentkultusza és legendái egy szempontból lényegesen eltértek a szerb ortodox egyház által szentként tisztelt Nemanja-dinasztia tagjainak kultuszaitól. Míg utóbbiak legendáinak „célközönsége” elsősorban a nemesség és az egyház volt, Lázár körül a köznép körében alakult ki egy korábban nem látott kultusz. A 14. század végétől megszámolatlanul keletkeztek a Balkán-félszigeten olyan délszláv népi epikus énekek, amelyek megénekelték az oszmánok elleni küzdelem hőseit – így Lázárt, a szultánölő Miloš Obilićet, a koszovói mezőn elhunyt nemeseket vagy épp később Hunyadi Jánost. Lázár mártírhalálát a körülötte kialakult egyházi kultuszok átvitt értelemben egész Szerbiára kiterjesztették: a fejedelem halála Szerbia áldozatszerepének, mártíromságának is szimbóluma lett. Lázár kultusza – amelyet az állami keretek nélkül élő szerbség számára az ortodox egyház egyfajta megtartó erőnek is szánt – a 17. század végén, a szerb északra irányuló migráció korában kapott új lendületet: Lázár és a koszovói csatatéren életüket vesztő szentek kultusza az ortodox hitért való küzdelemben elesettekre emlékeztetett.
A 19. században pedig Lázár kultusza a szerb nacionalizmus egyik központi elemévé vált. Az oszmán függés ellen küzdő szerbek célja nem csupán az önálló állam létrehozása volt, hanem az is, hogy valamennyi általuk szerbnek vélt terület egyesítéséért küzdjenek, amelynek egészen 1878-ig Bosznia állt a központjában. Miután 1878-ban, a berlini kongresszuson nemcsak a független szerb állam létrejöttéről döntöttek, hanem arról is, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia lehetőséget kapott Bosznia okkupációjára, a szerb terjeszkedés fókusza Koszovóra és Macedóniára helyeződött át. A rigómezei csata 500. évfordulója 1889-ben már valódi szerb nemzeti ünnep volt, amelyet nemcsak Szerbiában, hanem az országon kívül élő szerbek körében is – így Boszniában, Zágrábban vagy épp Magyarországon – megünnepeltek. Egy évvel később pedig június 28-a hivatalos nemzeti ünnep lett.
Lázár cár (fejedelem) keresztje Szentendrén. Kép: Fortepan
E dátum jelentőségét és helyét a szerb nemzeti identitásban az is erősítette, hogy a 19. századtól kezdve a szerb történelem számos kiemelt eseménye is Szent Vitus ünnepén történt. Egyebek mellett 1876-ban e napon üzentek hadat az Oszmán Birodalomnak, 1921-ben pedig ezen a napon fogadták el a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság alaptörvényét, a vidovdani alkotmányt.
A modernkori szerb és nyugat-balkáni történelemben, Jugoszlávia szétesésében és az 1991 és 2001 között zajló délszláv háborúkban Vidovdan ismét központi ideológiai szerepet töltött be: gyakorlatilag keretbe foglalta a szerb nacionalista Slobodan Milošević felemelkedését és bukását. Tito 1980-ban bekövetkezett halála után, a nacionalista mozgalmak erősödésének közepette a szerb kormányzat célja a centralizáció – így Koszovó és Vajdaság autonómiájának eltörlése – és a szerb érdekek megerősítése volt. Az 1987-ben a Szerb Kommunista Liga élére került Milošević a rigómezei csata 600. évfordulóján ennek szellemében mondta el hírhedt beszédét a csata egykori helyszínén felállított Gazimestan-emlékműnél, a legóvatosabb becslések szerint is közel egymillió szerb előtt.
A beszédet sokan a jugoszláv állam szétesését előkészítő fordulópontnak tekintik, amelyben Milošević egyenlőséget tett az oszmánok ellen harcoló Lázár és a szerbek, illetve azok között, akik a „szerb nemzeti túlélésért” küzdöttek saját korában. A beszéd egyik központi eleme az áldozatszerep volt, amelyhez szintén Lázár és a rigómezei csata kultuszát használta fel Milošević ideológiai támaszként. A véres délszláv háborúk előestéjén elmondott beszéd meghatározta az új szerb narratívát: nemcsak szimbolikus szakítás volt a jugoszláv politikával, hanem nyílt legitimálása is a szerb nacionalista céloknak.
Gazimestan-emlékmű, ahol Milošević elmondta beszédét. Gál Judit képe
Vidovdan azonban nemcsak Milošević felemelkedésével köthető össze, hanem bukásával is. 1998–1999-ben a koszovói háború és az albánok ellen elkövetett etnikai alapú atrocitások miatt a Milošević vezette Jugoszlávia elszigetelődött. A NATO 1999 márciusában indított légicsapásai nyomán a szerb elnök meghátrálásra kényszerült, és el kellett fogadnia a nemzetközi béketervet. Ezzel csaknem egy időben, 1999. május 27-én a hágai Nemzetközi Törvényszék a koszovói válság idején elkövetett háborús és emberiesség elleni bűnökért vádat emelt ellene. A 2000-ben elszenvedett választási vereség után végül 2001. április 1-jén letartóztatták, és 2001. június 28-án – éppen Szent Vitus napján – kiadták Hágának.
Gál Judit
Felhasznált szakirodalom:
- Djokic, Dejan: Whose Myth? Which Nation? The Serbian Kosovo Myth Revisited. In: János M. Bak et al. (eds). Uses and Abuses of the Middle Ages: 19th-21st Century. München 2009. 215-233.
- Gál Judit: Egy ismeretlen ismerős. Szerbia középkori története. Bp. 2025.
- MacDonald, David Bruce: Balkan Holocausts? Serbian and Croatian victim-centered propaganda and the war in Yugoslavia. Manchester 2002.
- Márkusz László: Koszovó története. Dardániától a brüsszeli dialógusig. Bp. 2022.
- Pavlović, Aleksandar; Atanasovski, Srđan: "From Myth to Territory: Vuk Karadžić, Kosovo Epics and the Role of Nineteenth-Century Intellectuals in Establishing National Narratives". Hungarian Historical Review. 5 (2016), no. 2.: 357–376.
