Klein András 1969-ben született Párizsban. Nős, két gyermek édesapja. Az ELTE BTK francia–spanyol szakján végzett. 2000 óta dolgozik külügyi állományban. 2000–2002 között helyettes államtitkár titkárságvezetője, 2002–2010 között az Országgyűlés Külügyi Bizottságának titkára, 2010–2012 közöttkabinetfőnök-helyettes, 2016 és 2022 között a Nyugat-Balkán Főosztály vezetője volt. 2012–2016 között Magyarország szófiai nagykövete, majd 2022-től napjainkig Magyarország szkopjei nagykövete.

Az interjú az NKFIH-149281. azonosítószámú Mecenatúra pályázata támogatásával született. A pályázat címe: „Nyugat-Balkán: egy ismeretlen ismerős a szomszédból.”

Demeter Gábor: Mi motiválta Önt, hogy diplomata legyen? Volt-e családi háttér vagy más támogató a döntése mögött?

Klein Anrás: Volt diplomata hátterem édesapám révén. Diplomata volt, háromszor szolgált Franciaországban, majd Argentínában zárta karrierjét. Vagyis a diplomácia világa nem volt ismeretlen számomra, abban nőttem fel. Valójában ez azt eredményezte, hogy mindig érdekeltek a külvilág aktuális eseményei, követtem azokat. Gyermekkorom egyik kedvenc szórakozása volt, hogy egy füzetbe térképeket másoltam az atlaszokból, illetve hatodik osztályos általános iskolás koromra kívülről fújtam a világ fővárosait.

De felnőve nem volt evidens, hogy diplomata leszek. Ennek elsősorban az az oka, hogy láttam a diplomata lét árnyoldalait is, ami személyesen érintett. Sokan úgy képzelik el, hogy egy diplomata külföldön van, jól keres, rengeteget kirándul, és degeszre eszi magát fogadásokon. Persze sok előnye van a szakmámnak, és nagyszerű lehetőségeket is ad, de például én kamaszként nagyon nehezen éltem meg, hogy kivettek itthoni gimnáziumi közegemből, elszakadtam akkori barátnőmtől és barátaimtól, majd amikor külföldön lejárt a mandátum, ugyanez még egyszer lezajlott.

Vagyis a létünknek velejárója, hogy például családtagjaid – annak ellenére, hogy világot látnak és nyelveket tanulnak – sok áldozatot hoznak, és megsínylik az állandó utazást. Nem akartam ennek kitenni senkit, és a világ is változott: ma már sokkal könnyebben jut külföldre az ember életszerűbb körülmények között.

Ennek ellenére 2000-ben úgy alakult, hogy egy nagyon kedves ismerősöm, Lőrincz Csaba, aki sajnos már elhunyt, helyettes államtitkári kinevezése után megkért, hogy legyek a titkárságvezetője. Így kerültem a Külügyminisztériumba, ahhoz a szervezeti egységhez, amely a Balkánt is felügyelte, nem sokkal a Szerbia ellen meginduló NATO-akció előtt. Azóta itt ragadtam.

Hol végezte egyetemi tanulmányait? Mi motiválta a Balkán iránti érdeklődését?

Az ELTE-n végeztem, francia- és spanyoltanár szakos diplomám van. Dolgoztam is tanárként a kispesti Károlyi Mihály Spanyol Kéttannyelvű Gimnáziumban. Ott ismertem meg a feleségemet, és amikor eldöntöttük, hogy komolyan gondoljuk közös jövőnket, osztottunk-szoroztunk, és nem volt nehéz belátni, hogy két tanári fizetésből nehezen fogunk tudni előrelépni. Így váltottam.

A Balkán adta magát. Félig bolgár vagyok. Édesanyám bolgár, és gondoskodott arról, hogy anyanyelvi szinten megtanuljam a nyelvet. Nem mellesleg rengeteg nyarat töltöttem Bulgáriában nagyszüleimnél és bolgár unokatestvéreimnél, vagyis a balkáni kulturális közeg is sajátom. Ez párosult azzal, hogy a régió mindig is izgalmas volt, nehéz unatkozni, ha ezzel foglalkozol.

Kik voltak a mentorai? Kik (tanárok, professzorok) támogatták döntéseit, és hogyan segítették Önt karrierjében? Mit tanult tőlük? Akadályozták-e Önt körülmények vagy egyes személyek a céljai elérésében, és ha igen, sikerült-e (és hogyan) leküzdenie az akadályokat?

Ha mentort kell említenem, akkor a már említett Lőrincz Csabát nevezném meg. Nem balkáni, hanem szakmai vonatkozásban. Csaba egy érdekes személyiség volt. Erdélyi származású, Sepsiszentgyörgyön nevelkedett. A romániai diktatúra idején a Limes Körhöz kötődött, a vegzálások elől menekült Magyarországra. Erdélyi tudata végig meghatározta gondolkodását, de úgy, hogy ismeretségünk alatt egyszer sem hallottam magyarkodni. Transzilván értelmiségi volt, sok mindent meghatározott a 2000-es évekig a magyar külpolitikai gondolkodásban, együtt olyan, szintén erdélyi származású gondolkodókkal, mint Molnár Gusztáv vagy Bíró Gáspár.

Utóbbi – aki szerintem a legjobb kisebbségi nemzetközi jogász volt Magyarországon, és az ELTE-n is tanított – nem mellesleg imádta a Balkánt, állandóan kijárt, és Szkopjéban az American College University angol nyelvű magánegyetem egyik alapítója és első rektora volt, amely mára a legjobb macedóniai magánegyetemmé nőtte ki magát. Róla nevezték el az egyetem könyvtárát, és emléktábla is őrzi az emlékét.

Visszatérve Csabára, egy dolgot nagyon belém vert. Alapelve volt, hogy minden egyes külpolitikai vagy diplomáciai megnyilvánulásnak bele kell illeszkednie egy általános külpolitikai stratégiába, amelyben egyszerre kell megnyilvánulnia a nemzeti érdek arányos képviseletének, az elvszerűségnek és a stabilitás iránti törekvésnek. Ehhez viszont szakmaiságra és olvasottságra van szükség. Sajnos ez az értelmiségi kör már nincs közöttünk: elhunytak, de én igyekszem ehhez a hozzáálláshoz tartani magam. Már akkor kilógtak a sorból, amikor együtt dolgoztunk, és a megváltozott világunkban néha nehéznek és régimódinak tűnnek ezek a munkamódszerek, de én élvezem. Lőrincz Csaba munkásságát bemutató kötetet cipelem magammal minden új munkahelyemre, a fényképes borítója most is kint van az íróasztalom mögött.

Karrieremet igazándiból eddig személyesen nem akadályozta senki. Amit viszont folyamatosan le kell küzdenem, az a közigazgatás nagyon erős mértékű átpolitizáltsága és a szakmaiság visszaszorulása, ami egy három évtizede fokozatosan erősödő folyamat. Ehhez párosul a megváltozott világ. Lassan eljutunk oda, hogy egy jó elemzést írni ma kevesebbet ér, mint egy like-olt Facebook-bejegyzést szervezni. Mindent a kommunikáció határoz meg, és egy felgyorsult formában. És mindez olyan új generációt kreál, amely egyre kevésbé igényli a szakmaiságot.

Pályám elején én még láttam egy sör mellett két diplomatát őszintén összeveszni a jugoszláviai háború értékelésén, ma már nem tudom, ez előfordulna-e. Ezt a világot én már nem bírom követni. De azt hiszem, mindez nem csak a diplomáciára igaz.

Ha nem diplomata lett volna, mi más lett volna gyerekként? Miért nem valósította meg ezt (tervezi-e a jövőben megvalósítani)? Mennyit tudott megvalósítani az elképzeléseiből, miről kellett lemondania?

Őszintén szólva nem panaszkodhatok. Külön vágyam nem volt, és eddig egy olyan pályafutáson vagyok túl, amelyet szeretek, és igyekszem jól csinálni. Talán azt említhetném, hogy a gimnáziumi évek után nagy dilemma volt, hogy történelem szakon folytassam-e, vagy a nyelveket vigyem tovább. Utóbbi kerekedett felül, de szerencsére az élet egy olyan pályára vitt, ahol a történelem ismerete is fontos.

Vett részt tudományos tevékenységekben? Szoros kapcsolatban áll magyar vagy balkáni tudósokkal (történészekkel)? Mit gondol, mit tanulhatnak a diplomaták a történelemből és a történészektől? Mit tanulhatnak a történészek a diplomatáktól?

Szorosan vett tudományos tevékenységben nem vettem részt. Egy dolog az érdeklődés valami iránt, és más a tudományos tevékenység. Van néhány publikációm, de azok inkább külpolitikai témájúak. Talán azt emelném ki, hogy szerkesztőségi tagja vagyok a Pro Minoritate folyóiratnak, és évente egy balkáni tematikájú számot igyekszem összeszerkeszteni, teret adva másoknak is a szakmaibb publikálásra. Arra ügyelek, hogy ha valami otthon megjelenik a balkáni politikáról, azt megvegyem és elolvassam. Sajnos, annak ellenére, hogy elvileg számunkra fontos a Balkán, nagyon kevés ilyen munka születik. Az elmúlt évekből talán Márkusz László volt kollégám Koszovóról szóló könyvét vagy Juhász József Jugoszláviáról szóló tanulmánykötetét tudnám megemlíteni.

Igyekszem kapcsolatot teremteni a tudományos szférával, odahaza is és külszolgálatban is. Mind Bulgáriában, mind Észak-Macedóniában felkerestem a tudományos élet képviselőit és egyetemi embereket: történészeket, szociológusokat, demográfusokat. Ha el akarsz mélyülni egy ország folyamataiban, ez nagyon hasznos.

Talán közhelynek tűnik, de én is vallom: nem tudod megismerni a jelen folyamatait és a jövőt megtervezni, ha nem vagy tisztában a múlttal. Éppen most olvasom Joseph Ratzinger, avagy XVI. Benedek pápa esszékötetét, amelyben hosszasan értekezik a történelmi ismeretek fontosságáról a jelen és a jövő szempontjából. Igaz, a történelmet ő tágan értelmezi: a hagyományokat, a filozófiai, a teológiai és a kulturális örökséget is beleveszi.

De említhetném nemrég olvasott élményként Christopher Andrew kétkötetes könyvét a hírszerzés történetéről, A titkos világ-ot, aki egy egész fejezetet szentelt annak, mekkora katasztrófával járt, hogy a CIA-nál a kilencvenes években nem voltak olyan elemzők, akik ismerték volna az arab világ történelmét és szellemi hagyatékát, illetve mennyire nem vették komolyan az ezzel kapcsolatosan, különböző egyetemeken és független szellemi műhelyekben megírt tanulmányokat.

Én úgy nevelkedtem, hogy a szocializmus bukásával meghirdették a fukuyamai „történelem végét”. Majd arra ébredtem, hogy a történelemnek nagyon nincs vége. De gondoljunk bele a Balkánba, ahol a történelem az aktuálpolitikai folyamatok egyik legfontosabb mozgatórugója. Mégis, hogyan érthetnénk meg történelmi ismeretek nélkül a szerb–albán ellentétet, Bosznia-Hercegovina ingatag belpolitikai helyzetét, a szerb–montenegrói identitásvitát vagy a macedón–bolgár feszültségeket? Sehogy.

A történelem és a diplomácia kiegészítik egymást. A történelem segít megérteni a jelent, és a történelemből eredő problémák kapcsán a megoldásokat a diplomácia képes konkrét cselekményekké átalakítani.

Foto KLEIN UJ 03Klein András

Hogyan foglalná össze Macedónia általános problémáit egy külföldinek (magyar állampolgárnak), aki érdeklődik a Balkán iránt? Melyek azok a kulcsfontosságú kérdések Macedónia történelmében, amelyek értelmezése elfogult vagy vitatott? Mit tanácsolna, hogyan lehetne megoldani ezeket a kérdéseket? A történelmi viták megoldása, háttérbe szorítása véget vethet a regionális feszültségeknek, vagy vannak egyéb megosztó tényezők is?

Észak-Macedónia egy kicsi, ásványkincsekben szegény, és mindösszesen néhány évtizedes önállóságra visszatekintő fiatal állam, nemrég megszilárdult önálló nemzettudattal. Ennek ellenére az ország legnagyobb gondja első látásra nem a szomszédaival zajló történelmi és identitásvita, hanem államiságának, illetve az állami intézményeknek a gyengesége. A macedón–görög névvitáról vagy a macedón–bolgár identitásvitáról sokan hallottak, de az ország jövőjére nézve szerintem nagyobb veszélyt jelent a korrupció, a nem működő bürokrácia, az állami szolgáltatások alacsony színvonala, az intézményekbe vetett bizalom alacsony szintje és az ezekből eredő tömeges elvándorlás.

Ha a történelmet és az identitás kérdését vizsgáljuk, képzeljük el a következő helyzetet: Bulgária vitatja a bolgártól független macedón identitást, nyelvet és történelmet; Görögország területi követelést lát a „macedón” szó használatában, és agresszívan lép fel ezzel szemben; a Szerb Tudományos Akadémia mind a mai napig a macedónokat hivatalosan dél-szerbeknek definiálja; a macedóniai albánság pedig egy kompakt tömbben többséget alkot a koszovói és albán határ mentén, és lelke mélyén igazságtalannak tartja a jelenlegi országhatárokat. Nem könnyű ilyen környezetben létezni és egy működőképes államot kialakítani pusztán harminc évnyi függetlenség után.

A kérdések így is felvetülhetnek: most akkor egy saját történelmi és kulturális kontinuitással bíró, valós önálló nemzet-e a macedón, vagy egy mesterséges öntudatról van szó, amelyet nagyhatalmi érdekekből és a jugoszláv kommunista ármánykodás segítségével alakítottak ki a 20. században, végérvényesen leválasztandó a területet Bulgáriáról? Ha a macedónok a „Macedónia” kifejezést használják, akkor egy történelmi-kulturális kontinuitásról beszélünk-e, vagy a görög–hellén kultúra „ellopásáról”, és valójában egy Égei-Macedónia irányába kifejezett macedón területi igénnyel állunk-e szemben? Életképes-e az önálló macedón államiság, vagy valójában csak Jugoszlávia keretein belül voltak képesek fejlődni, és számukra az a legjobb, ha a szerbség „kistestvéri” státusában léteznek? Lehet-e Észak-Macedónia egy működőképes multietnikus állam, vagy az lenne a legjobb, ha a lakosság minimum 25%-át képző helyi albánság idővel egy nagyobb albán államalakulathoz kapcsolódna?

Ezeket a kérdéseket ilyen formában nyíltan és hivatalosan senki sem veti fel – nem merik –, csak a régióban majdnem mindenki ezen gondolkodik, erről vitatkozik baráti körben vagy a kocsmákban.

Mennyire érintik Macedóniát a többi balkáni ország problémái: milyen mértékben hatnak Szerbia, Bosznia és Bulgária politikai gondjai Macedónia bel- és külpolitikájára?

Nagyon. Kezdve azzal, hogy a mai Észak-Macedónia geostratégiailag fontos területen fekszik. Valójában ennek köszönheti viharos történelmét is: hellén uralkodók, ókori makedónok, bolgárok, bizánciak, oszmánok, szerbek, németek, a Monarchia, a 20. század győztes nyugati nagyhatalmai, oroszok, szovjetek és a NATO is kontrollálni akarta és akarja azt a területet, amely egyszerre köti össze Európát Görögországgal, valamint az adriai vidéket a Fekete-tengerrel.

Vagyis Észak-Macedónia esetleges instabilitása azonnal megérződne az egész régióban. De ez fordítva is igaz. Mivel az ország számára a tranzit létfontosságú, ezért bármelyik szomszédjának instabilitása a létében veszélyeztetné. Amúgy is kijelenthetjük, hogy a Balkánon minden mindenre kihat.

Ha mondjuk Bosznia-Hercegovina szétesik, és új határok keletkeznek, akkor rögtön felmerül a következő kérdés: miért ne egyesülhetne Koszovó Albániával, és miért ne merülhetne fel Észak-Macedónia albán többségű északnyugati részének leválása? Ezért veszélyes új határokat húzni, illetve láttuk Jugoszlávia szétesésével, hogy ezek adott esetben milyen szenvedéssel és véres eseményekkel járnak.

Milyen személyes kapcsolata van a Macedóniában tartózkodó más országok diplomatáival? Ön és kollégái sikeresen építenek ki együttműködési hálózatokat, vagy általában „egyedül” dolgoznak, csak a küldő országot képviselve?

Én nagy hangsúlyt fektetek arra, hogy jó személyes viszonyt és rendszeres kapcsolatot alakítsak ki kollégáimmal. Ez lételeme a munkánknak, hiszen így tudjuk megtudni mások véleményét, így tudjuk mi is kifejteni érveinket, és így tudunk értékes információkat szerezni, amelyeket aztán hazajelenthetünk.

A macedón diplomatákat komolyan veszik partnerként Nyugaton? Van-e kisebbségi komplexus a kis és fiatal ország politikusai és diplomatái körében?

Itt most óvatosan kell, hogy fogalmazzak. A volt jugoszláv külügyi generáció, amely a függetlenség után hazatért, már nyugdíjba vonult. Utódaik között vannak nagyon felkészült, nagyon profi diplomaták. De a macedón érdekérvényesítésnek és diplomáciai tevékenységnek van egy hatalmas problémája: a bővebb káderutánpótlás hiánya és az alulfinanszírozottság. Érződik, hogy nagy hátrányban vannak saját érvrendszerük eljuttatásában a nemzetközi porondon.

Bolgár és macedón tapasztalatokkal rendelkező diplomataként lát-e esélyt az észak-macedón–bolgár megbékélésre? Min kellene (konkrétan) változtatni?

Ha őszinte választ kellene adnom, azt mondanám: ha én ezt tudnám, akkor látnoki képességekkel bírnék. De nem rendelkezem ilyenekkel. Nem akarom azonban megkerülni a kérdést.

Kezdeném azzal, hogy mindkét fél számára identitásbeli kérdésről van szó. Bulgáriában is. Bulgária a 20. században négy sikertelen háborút vívott annak érdekében, hogy megvalósítsa nemzeti álmát, az egyesülést Macedóniával. Rengetegen haltak meg ezért az ideáért. Ez kiegészül azzal, hogy a mai Bulgária lakosságának 15–20%-a rendelkezik olyan felmenőkkel, akik a Vardar-Macedóniából és Égei-Macedóniából menekültek Bulgáriába a 20. században, részben bolgár tudatuk miatt is. Ilyenek az én bolgár nagyapám felmenői is: ők az 1903-as illésnapi felkelés után menekültek oda.

Ha ehhez hozzávesszük a Bulgáriához tartozó Pirini-Macedónia mai lakosságát, akkor az a valós helyzet, hogy ma több olyan, az egykori macedón földrajzi területekről származó ember él Bulgáriában, aki bolgár tudatú, mint ahány macedóniai macedón van. Vagyis a bolgár álláspont nem fog változni: legfeljebb addig jutnak el, hogy elismerik az új macedón identitást Észak-Macedónia területén, de azzal a megkötéssel, hogy ez mesterségesen lett kialakítva, és a történelmük közös.

Észak-Macedónia esetében pedig a kétségtelenül meglévő és megszilárdult macedón nemzeti öntudat kész tény, és hisznek az azzal járó kulturális, nyelvi és történelmi kontinuitásban. Ők is legfeljebb addig tudnak kompromisszumot kötni, hogy elismerik az oszmán időszak előtti egységes államalakulatot, és azt, hogy történelmük bizonyos időszakában a bolgársággal való együttműködés tény volt, de csakis a szerb és a görög befolyás ellensúlyozásaként.

Ez sem fog megváltozni, mert ha nincs macedón történelmi-kulturális kontinuitás, akkor alapjaiban kérdőjeleződik meg a mostani államiságuk. Vagyis tudomásul kell venni, hogy a probléma a két identitástudat kibékítésével nem lesz megoldható. Felmerülhet, hogy esetleg elismerhető-e a kettős történelmi interpretáció ugyanarra a területre és ugyanazokra az emberekre vonatkozóan. Számomra az egyik legmegdöbbentőbb tapasztalat ebben az esetben az, hogy a történelmi kánon mennyire szubjektív tud lenni, és kérdéses, ki mondja meg, mi a „történelmi igazság”, illetve hogy egyáltalán van-e ilyen, vagy egyszerűen a történelmi igazság az, amit elhiszünk.

Ma Gjusevónál átmész a macedón–bolgár határon, és azt tapasztalod, hogy a határ két oldalán, kívülállók számára nehezen megkülönböztethető emberek egy fiktív vonal két oldalán teljesen mást gondolnak „történelmi igazságnak”. Ezt a felvetést – vagyis a két történelmi interpretáció elfogadását – azonban a bolgár fél elveti. Úgy gondolom tehát, hogy az identitás és a történelem alapján ez a konfliktus megoldhatatlan.

Ami talán megoldás lehet, az az, ha mindkét fél belátja: politikailag ez a mostani konfliktus káros mindkettőjük számára. Észak-Macedónia integrációs útja blokkolva van, ami elszigeteltséghez, gazdasági hátrányokhoz és elvándorláshoz vezet. A macedón társadalom amúgy is számos olyan problémával néz szemben, amelyek veszélyeztetik működőképességét és államiságát, vagyis minden olyan perc, amelyet Bulgáriával vitatkozva tölt el, káros számára.

De ami kialakult, az Bulgáriának sem jó. Miközben a macedónokat „sajátjuknak érzik”, és bíznak benne, hogy „nyugati testvéreiknek előbb-utóbb megjön az eszük”, valójában a mostani helyzet új macedón generációkba táplálja be a bolgárellenességet, és tálcán kínálja az országot a szerb befolyás irányába, ami mindig is ellentétes volt a bolgár nemzeti érdekekkel. Bulgária türelmetlen volt, nem vette figyelembe a helyi realitásokat, és nagyon gyorsan el akart jutni az „egy nemzet – két állam” állapotába a macedón függetlenséget követően. Most teljesen ellentétes irányba haladnak, és úgy döntöttek, erőből rendezik le a kérdést, de emögött valójában bolgár frusztráció áll.

Mi volt a legkényelmetlenebb diplomáciai feladat, amelyet végre kellett hajtania, és miért, illetve hogyan végződött?

Őszintén szólva nem tudok kényelmetlen feladatról beszámolni. Olyat, ami vállalhatatlan számomra, kerülök. De voltak nagyon nehéz és megrázó feladataim. Itt, Szkopjéban például meglátogattam egy Koszovóban megsebesült magyar katonát egy helyi kórházban. Fiatal fiú volt, és kellemetlenül éreztem magam, mert abban az állapotban is, amelyben volt, úgy érezte, tisztelegnie kell. Beszélgettünk, viccelődtünk, tartotta magát. Szerencsére rendben hazament, csak később olvastam a sajtóban, hogy amputálni kellett az egyik lábát. Mivel személyes élményhez kötődik, megrázott.

Az is itt fordult elő, hogy egy halálos baleset után fel kellett vennünk a kapcsolatot az áldozat közvetlen hozzátartozójával. Ez is lelkileg megterhelő feladat, de hozzátartozik a feladatkörünkhöz: törvényi kötelességünk a bajba jutott magyar állampolgárok megsegítése. 

Demeter Gábor