A banditizmus általános jelenség volt a Balkán-félsziget bizonyos területein. S bár a banditák működése egy-egy régió mindennapi életének szerves részét képezte, időről időre voltak olyan látványosabb megmozdulások és események, amelyek a nemzetközi sajtó figyelmét is megragadták. Ilyen volt például az Orient Express utasainak kálváriája az 1891-es nagy rablás idején, amelyről egy korábbi cikkünkben számoltunk be. Az 1880-as években azonban számos olyan esettel találkozhatunk, amikor az anyagi haszonszerzésért folytatott rablótámadások új szintre emelkedtek és a túszejtés is bekerült a banditák repertoárjába. Schrek Katalin cikkében ennek egyik példáját követhetik nyomon az olvasók.

A publikációhoz szükséges kutatást az NKFIH-149281. azonosítószámú Mecenatúra pályázata tette lehetővé. A pályázat címe: „Nyugat-Balkán: egy ismeretlen ismerős a szomszédból”.

A fegyveres csoportok jelenléte és tevékenysége Délkelet-Európában nem volt ismeretlen. A változatos etnikai háttérrel és motivációval rendelkező – s jellemzően fiatal férfiakból álló – önszerveződő csoportok megélhetési módként és olykor romantizált életstílusként tekintettek erre a létformára. A banditizmus középkori és a koraújkori gyökerekre vezethető vissza, ugyanakkor a Balkánon a 18-19. század fordulóján erősödött fel a jelenség, intenzitása pedig időről időre fluktuált. Mértékét befolyásolhatták az érintett térség politikai viszonyai és a helyi lakosok életkörülményei. A kérdéssel foglalkozó történeti irodalom sokrétűen tárgyalja ugyan a kérdést, mégis nagyon nehéz általános megállapításokat tenni a banditizmus működéséről, hiszen annak regionálisan eltérő formái figyelhetőek meg például a görög, macedón, szerb területeken, Kelet-Trákiában vagy éppen a szóban forgó Kelet-Ruméliában. A Balkán-félsziget mellett pedig Itáliában is nagy hagyománya volt az ún. brigantaggio-nak, s az olasz egység megvalósulását követően az új állam déli tartományaiban még évekig súlyos problémát okozott a jelenség, amely sok szempontból hasonló jegyeket mutatott a balkáni banditizmussal.   

 A Balkán-félsziget korabeli térképe. Kép: Wikimedia

A Balkán vonatkozásában a felsorolt tényezők mellett az is fontos szempont, hogy az 1870-es évektől kezdve jelentősen megnőtt a félszigetet érintő infrastrukturális beruházások száma, mint például a vasútépítés és a közlekedési útvonalak bővülése. A modernizáció jelensége a korábban oszmán feudális rendszerben szocializálódott, vidéken élő lakosságból olykor teljesen más reakciót váltott ki. Az addig a külvilágtól elzárt távoli vidékek is bekapcsolódhattak a közlekedési vérkeringésbe, a banditák pedig a haszonszerzés új lehetőségét látták a változásokban.  Az általuk elkövetett támadások egy része pedig nem ritkán vasúti állomásokhoz, csomópontokhoz kötődött. 

És akkor térjünk rá az ügyre, amely 1888 nyarán izgalomban tartotta a magyar közvéleményt. Július 9-ről 10-re virradó éjjelen ugyanis felfegyverzett csapat ütött rajta a kelet-rumélia területén lévő belovói vasútállomáson. A támadók három személyt ejtettek túszul. Az egyik személy egy osztrák származású hivatalnok és a Hirsch báró nevével fémjelzett Keleti Vasúttársaság hivatalos képviselője, a másik illető egy nagyváradi születésű magyar, aki pedig a francia üzleti háttérrel rendelkező Vitalis Társaság képviselője volt. Mindkettőjük esetében közös pont, hogy egy nemzetközi hírű vasúttársaság munkatársaként, illetve helyi képviselőjeként teljesítettek szolgálatot, míg az emberrablásban érintett harmadik személy egy görög származású kereskedő volt.

A belovói vasútállomás. Kép: Wikimedia 

A rajtaütést egy jól szervezett, tudatos támadásként hajtották végre. A fegyveres csoport tagjai későn este indítottak támadást, váratlanul a Belovó településtől jó pár kilométerre lévő vasútállomáson.

„A postamesternek és az állomásfőnöknek (…) sikerült észrevétlenül kimenekülnie az épületből. Az erdőkben lappangtak jó ideig, mig csak az elvonuló rablók zaját hallották, azután visszatértek az állomásra s a postamester rögtön táviratot küldött az esetről Bazardsik városába. Nemsokára, hogy ez megérkezett, megérkeztek a rablók által az elfogottak családjai számára feladott táviratok is.”[1]

A rablással egybekötött támadásban több személy is megsérült, de csak a fent említett két osztrák-magyar és görög állampolgárt rabolták el. Maga a csoport jól ismert volt a térségben, mivel  gyakran hajtottak végre kisebb-nagyobb akcióikat a környékén, s a fosztogatásokon túl a külföldi személyek fogságba ejtése révén próbáltak nagyobb bevételekhez jutni. Feltételezett vezetőjük, Elia Kasszerov közismert figura volt a bolgár hatóságok előtt. Korabeli sajtóinformációk szerint orosz és szerb kapcsolatokkal is rendelkezett.

A túszok lehetőséget kaptak a kommunikációra, levelet küldhettek a családjaiknak címezve. Ebben jelezték, hogy a körülményekhez képest jól vannak és kifejezetten kérték a hozzátartozókat és a hatóságokat, hogy ne indítsanak hajtóvadászatot a rablók iránt.

Később a „(…) foglyok feleségei leveleket kaptak a rablók vezéreitől, melyekben váltságdíjul ezerháromszáz török fontot kérnek Laendlerért és 1000 fontot Binderért, továbbá hat Martinifegyvert 1050 tölténynyel és egyenkint 35 pár cipőt, finom hímzésű ingeket és harisnyákat, illatos szappanokat, elefántcsont-fésűket, cigaret szopókákat, dohányt, szivart és cognacot.”[2]

A kelet-ruméliai erdőség mindeközben kiváló búvóhelyet biztosított a banditák számára, alapos helyismeretük és a környező lakossággal való kapcsolatuk révén a bujdosók tábort tudtak verni és hosszú távon tudtak berendezkedni egy-egy térségben, így felderítésük és a túszok kiszabadítása különösen nehéz feladatnak bizonyult. 

A túszdráma heteiben az érintett országok konzuljai és a bolgár hatóságok olykor közösen, olykor egymástól függetlenül próbálták megoldani a helyzetet. Az osztrák-magyar főkonzulátus értesítése alapján diplomáciai oldalról azt követelték, hogy „(…) a két osztrák-magyar alattvalóért a bolgár kormány fizesse a váltságdíjat.”[3] A szófiai kormányzat ennek nem tett eleget, ugyanakkor a helyi hatóságoknak sikerült a banda egy-egy pórul járt tagját elfogniuk és ennek során értékes információkat kaptak a csoport működéséről. Tehát az ügy felderítése és kezelése több szálon ugyan, de folyamatosan haladt. Eközben a szófiai külföldi kirendeltségek munkatársai egymással együttműködve és elsősorba békés módon, a túszul ejtett osztrák-magyar és görög állampolgárok sértetlenségének megőrzése mellett próbálták megoldani a helyzetet. Végül a Szófiában tartózkodó olasz katonai attasé, Cugia tábornok segítségével tárgyalások kezdődtek a banda tagjaival és közvetítése révén a két osztrák–magyar állampolgár a váltságdíj megfizetése mellett ugyan, de sikeresen szabadult a több hetes fogságból. A két osztrák–magyar állampolgár pedig fizikailag és lelkileg meggyötörve tért haza családjához, akik önerőből fizették ki a szabadságukért cserébe követelt összeget.  

A magyar sajtó napi szinten tájékoztatta a közvéleményt a kelet-ruméliai emberrablás fejleményeiről. Ennek egyik oka nyilvánvalóan abban rejlett, hogy a Monarchia saját állampolgárait érte atrocitás, ami valamelyest felnagyította az ügyet. Valójában azonban egyáltalán nem volt egyedülálló az eset. A Magyar Polgár 1884 júliusi tudósítása szerint:

„A Balkán-félszigeten a rablók egymás után ejtenek fogságba külföldi embereket, hogy aztán busás váltságdíjat követeljenek érettük. (…) Most Konstantinápolyból érkezik a hír, hogy Dussi rodostói angol konzul fiát is elfogták a brigantok és levélben azzal fenyegetődznek, hogy meggyilkolják, ha hétezer török fontot nem küld nekik a család.”[4] Illetve ehhez hasonló példaként említhetjük még Macedóniában az elasonai érsek elrablását is, akinek a kiszabadítását súlyos fegyveres összecsapások kísértek. „(…) Szalonikiból (…) azt sürgönyzik, hogy a porta nyomban 600 embert küldött ki a rablók üldözésére s ezek véres küzdelem után kiszabadították az agg főpapot.”[5]

A külföldi állampolgárok tehát, vagy akár magasabb rangú egyházi személyek is, potenciális célpontot jelentettek, a helyi hatóságok pedig értek ugyan el részleges sikereket a probléma kezelésében, például az érintettek kiszabadításában, de a banditizmus felszámolásában tehetetlennek bizonyultak. A jelenség pedig a délkelet-európai térségben még hosszú ideig jellemző maradt.

Schrek Katalin

Felhasznált irodalom

  • Fuoli F.: Banditry in Global Social History. The Historical Journal, 67. (2024) No. 4. 803-825.
  • Hobsbawm, Eric: Bandits. New York, Dell Publishing, 1969.
  • Koliopoulos, J. S. Brigands without a Cause. Brigandage and Irredentism in Modern Greece 1821-1912. Oxford, 1987.
  • Panos Sophoulis: Banditry in the Medieval Balkans, 800-1500. Cham, Palgrave MacMillan, 2020.
  • Pete László: Polgárháború Dél-Olaszországban. A brigantaggio és a magyar légió. Akadémiai nagydoktori disszertáció. Debrecen, Debreceni Egyetem, 2020.
  • Petrungaro, Stefano: Balcani. Una storia di violenza? Roma, Carocci, 2012.
  • Schrek Katalin: International Aspects of a Local Railway Incident: Interpreting the Bellova Case (1888). (Megjelenés alatt)

Sajtóanyagok

  • Budapesti Hírlap, 1888. július 11.
  • Budapesti Hírlap, 1888. július 12.
  • Budapesti Hírlap, 1888. július 13. 
  • Budapesti Hírlap, 1888. július 16.
  • Pesti Hírlap, 1888. augusztus 2.
  • Magyar Polgár, 1884. augusztus 6.
  • Egri Népújság, 1886. augusztus 16.   

[1] Budapesti Hírlap, 1888. július 13. 

[2] Pesti Hírlap, 1888. augusztus 2.

[3] Budapesti Hírlap, 1888. július 12.

[4] Magyar Polgár, 1884. augusztus 6.

[5] Egri Népújság, 1886. augusztus 16.